Nicola írásai

Az írás nem szakma, hanem életforma

A wroclawi Sawicki park

(Tanulmányutam jegyzeteiből)

Szokásommá vált, hogy a Sawicki parkon keresztül járjak haza, amikor a belvárosban akadt dolgom. A park wroclawi méretekkel mérve nem számított nagynak, éppen csak akkora lehetett, mint a pesti Múzeumkert. A félmillós város belsejében szinte teljesen elbújt az őt három oldalról ölelő utcák között. Csendesen mélázva bólogattak öreg fái, s az ember elámult azon, hogyan lehet ilyen nyugalmas zugot találni egy nyüzsgő nagyváros szívében.

Egy ugrásnyira esett a belváros egyik legforgalmasabb üzletutcájától, a Swidnickától, s egyik oldalát a hajdani vízzel telt várárok határolta. Ilyenkor ősszel a sétautakat már belepi a lassan alávitorlázó halott lomb, a sárga, barnásvörös levélkék zizegő tömege. Mindahányszor Kozma híres dallama, a Hulló levelek jutott eszembe róluk.

A padokon, ahonnan látni lehet a Kollantája utcán elzörgő villamosokat, még elüldögélnek a nyugdíjasok, A Bozsego Ciala templom felől erre sétál néhány elkésett szerelmes, lépteik alatt szemérmesen surrog a rőt avar. A mamák kora délután lehozzák a gyerekeket a környező utcák házaiból, akik aztán izgatottan szaladnak a vízhez: megjöttek-e a vadkacsák?

A kacsák persze előbb-utóbb megjönnek a koratéli hidegekkel, a vízen kutatnak élelem után, vagy tollászkodnak a parton. Mindezt a gyerekek legnagyobb örömére.

A tél előtt azonban az október végi szelíd napsugarak utoljára még végigsimogatják a platánok és gesztenyefák lemeztelenedő testét, de reggelente a víz felett már pára száll, és a szél csibészesen megkavarja az összesepert lombkupacokat.

Ha csak tehettem mindig ezen a parkon vágtam át a Skargi-híd irányába. Szeptember elejétől december közepéig láttam és figyeltem a park őszi halódását. Nem tudom mi volt szebb és megkapóbb, a szeptemberi gyermekkacajos zöld lomb, amint közöttük átlátni a túloldali Podwale sétány házaira, az októbervégi szomorkás lombhullás, a novemberi szél zenéje a kopasz fák között, amint felhajtott gallérú emberek sietnek a Swidnicka esti fényei felé, vagy a decemberi köd a víz felett, s a himbálódzó lámpák fényében jégtől csillogó görcsös gallyak. Valószínûleg azért nem tudtam eldönteni melyik arca tetszik legjobban a parknak, mert mindegyiket egyformán szerettem. Dehát miért is szerettem meg ezt az egyébként minden különösebb látnivaló nélküli terecskét? Szebbeket, díszesebbeket, büszkébbeket láthattam akár itt Wroclawban is. Utólag is csak azt mondhatom, talán azért, mert ez volt itt az első hely, ahol egész egyszerűen otthon éreztem magam.

Elüldögéltem az őszi napsütésben az egyik padon, előttem a Fosa Miejska-nak nevezett várárok, s az utak mentén méltóságteljes gesztenyefák állnak őrt. Ilyenkor déltájban - ebédidőmet töltöm - csendes nyugalom üli meg a parkot, s ez annál is inkább magával ragadó, mert a nagyváros zajos utcái egy ugrásnyira vannak ide. Akár a Swidnicka felől a Teatralna utcán, akár a Skargi utcán át sétálunk be a parkba, érezhető a ritmusváltás, megdöbbent a hirtelen ránk zuhanó csend.

S azóta is, minden városban, ahol több-kevesebb időt töltök el, keresek egy helyet - egy utcát, egy sarkot valamelyik tér szélén, ahol el lehet ácsorogni, mint a bennszülöttek, egy padot egy parkban, egy kapualjat, bármit - ami csak az enyém. Képletesen vagy valóságosan, egyre megy. Része ez egy kedves-kellemes, ősi ösztönöket kiélő játéknak: otthon lenni valahol. Szó szerint beleélni magunkat egy idegen környezetbe, átvenni a tárgyak és emberek miénktől eltérő kisugárzását, ráhangolódni egy sokszor számunkra ismeretlen életritmusra, létfrekvenciára.

Itt Wroclawban számomra a Sawicki park volt az, ami arra ösztönzött, hogy szélesebbre tárjam magamban Lengyelország addig résnyire nyitott kapuját. Furcsának tünhet, de a kutyáját idomító micisapkás fiú, a kislányával játszó fiatal apa egy vasárnap délelőtt, vagy a két öreg parkőr, akik egy padhoz támaszkodva beszélgettek, mondtak annyit nekem erről a városról, mint a Rynek házainak domborműves homlokzatai.

Nem mintha maga a város emlékeivel, múzeumaival, templomaival, kolostoraival nem érdekelt, vagy nem tetszett volna. Hiszen szálláshelyem, a Hotel Grand-tól a Grunwaldzki hídig, A Katedrálistól a Rynekig, az egykori jezsuita egyetemtől a Nemzeti Múzeumig az egész belvárost számtalanszor bejártam. Mégis valahányszor itthon beköszönt az ősz, s az első zordabb szélroham leveleket sodor a lábam elé, ez a park, ez a lengyel város jut eszembe. Ezek a kis zörgő őszi hírnökök egy félmilliós várost jelképeznek a szememben, s a szívemben. Egy várost vöröstéglás, méltóságteljes gótikájával, csodálatosan gazdag múzeumaival, operájával - ahol szerencsém volt néhány emlékezetes előadást látni - az Odra lomha vizével, s a rajta tollászkodó több száz vadkacsával, és persze az elmaradhatatlan herbataval, bigosszal, tatarszkival. És az emberekkel, akiket ott ismertem és szerettem meg.

 

A szepesszombati temetőben

Ez az emlék is, mint az előzőek némelyike, poprádi nyaraink egyikén született, egy lustálkodásra szánt délutánon. Bevett szokásunk volt ugyanis, hogy csak minden második, vagy harmadik napon indultunk egész napos túrára, csúcsmászásra, a közbülső napokat pedig laza sétálgatással töltöttük a Tátra alján. Szepesszombat néhány percnyi járásra esett szálláshelyünktől, elhatároztuk hát, hogy bejárjuk a falucskát.

A település szélén terpeszkedő új lakótelepet figyelmen kívül hagyva a régi házakkal övezett főtérre igyekeztünk. Az ott álló tekintélyes nagyságú templomot ugyan zárva találtuk, de a tágas tér körül mélázó házak kárpótoltak a veszteségért. Utcára néző homlokzatuk eresze messze előre nyúlt, szinte a járdán túlra. Bizonyára a célszerűség diktálta ezt a számunkra furcsa építészeti megoldást, gondoltuk. Ha esik az eső, az emberek az egymás mellett álló házak óvó eresze alatt szárazon jutnak el az utca végéig. Télen pedig – ami itt bizonyára nagy havakkal jelentkezik – nem kell a járdát takarítani. Tetszett ez az ötletesség, nem beszélve a házsorok igazán fényképre kívánkozó látványáról.

Más látnivaló azonban nem akadt, s így néhány utcát bejárva, és engedve a hívogatóan nyitva álló temetőkapu látványának, beléptünk a sírkertbe. „Egy temetőben sokszor nagyon beszédes emlékekre bukkanhat az ember.” – bölcselkedett Imre sógorom.

Sétáltunk a bókoló szomorúfüzek alatt heverő sírdombok között, betűztük a rég elhunytak neveit, mígnem a temető hátsó falánál díszes sírhely-együttesre bukkantunk. A meglehetősen széles füves térség közepén impozáns emlékmű állt, jobb és baloldalán számos kisebb síremlékkel. Micsoda meglepetés volt, amikor felfedeztük, hogy ezen családi nyugvóhely csendes lakói magyar emberek voltak. (A nevüket mára már elfeledtem, de arra emlékszem, hogy a család tagjai között voltak gyermekként elhunytak is. Böngészgetve a neveket és évszámokat, majdhogy nem kikerekedett a család története, esetenként tragédiáival együtt.)

Leültünk az alacsony mellvéd kőpárkányára, és lassan összeállt egy általunk elképzelt kép. A kis szepességi falucska földesura lehetett ez a magyar família, melynek a régi időkben bizonyára kastélya, de legalább is udvarháza lehetett itt. A német nevekből és feliratokból következtetve belőlük az iparos-kereskedő réteg telt ki, akik itt a Felvidéken jártak-keltek üzleti ügyeikben. A szomszédos városokba szekereztek árúért, amit azután itt helyben kínáltak a falu lakosainak. Az iparosok meg kovácsoltak, lovat patkoltak, ácsolatot készítettek, vagy éppen orvosságot kotyvasztottak csúzra, lábtörésre, hektikára. A szlovák Janko-k és családjaik pedig a kevéske földet művelték, vagy talán inkább pásztorkodtak, netán erdőjáró emberek voltak. Célszerűen – és talán kényszerűen is – így határozta meg a nemzeti hovatartozás az emberi sorsokat. Egyikük sem tudott sokat tenni ez ellen az „eleve elrendelés” ellen, talán csak az egyházban volt némi demokratizmus. (Bár egy szlovák pap, bizonyára csak falusi plébános lehetett.)

S most mind itt nyugszanak csendes egyetértésben gazdagok és szegények, a földesúr és a zsellér, a módos kereskedő és a szakadt ruhájú favágó.

Olvasgatjuk a fejfákon itt-ott már elmosódó évszámokat. A nemesi család egyik fiatal leánykájának kőkeresztje példázza, hogy a betegség mennyire nem tesz különbséget a rangok között. A többnyire az 1700 és 1800-as évekből származó sírok lakóinak többsége nem volt hosszú életű. Az akkori idők járványai ellen nem tudtak védekezni, és ahogy látjuk, a gyermekhalandóság is igen nagy volt.

Csendesen járkálunk az elhagyott temetőben, beszélgetünk e frissen kapott élményről, olykor saját halottaink jutnak eszünkbe, miközben a halkan susogó lombok igenlően bólogatnak szavainkra a felvidéki nyárban.

 

Az elfelejtett palota

A Rómában járó látogatók, turisták szinte mindegyike elzarándokol a S. Pietro in Vincoli templomba, hogy megnézze Michelangelo csodálatos remekét, a Mózest. A Via Cavour felől közelítve a templom terét, áthaladnak egy boltíves átjárón, melyet vicolo scellerato-nak (vicus sceleratus) hívnak, azaz elvetemült sikátornak. A név sokat sejtet, ám az ide látogatók vajmi kevés figyelmet szentelnek annak a masszív épületnek, mely alatt a térre jutnak. Az épület valóban alig ragadja meg a tekintetet, jóllehet története, helyesebben lakóinak története – az átjáró neve talán erre utal - igen érdekes, és jellemző a korra, melyben éltek.

A Casa dei Borgia-ról van szó, erről a régi-régi épületről, melynek elődjében Servius Tullius, Róma hatodik királya, a ma is látható serviusi városfalak építtetője, lakott. (Lányának férje, az etruszk Tarquinius Superbus házának kapujában ölte meg őt.)

A jelenleg látható palotának sem volt kevésbé mozgalmas története az 1400-as évek utolsó harmadában. Akkoriban a palota Rodrigo Borgia bíboros alkancellár tulajdonát képezte. A bíborosok, az Egyház hercegei igazi világi nagyurak voltak, birtokokkal, várakkal, palotákkal rendelkeztek, s természetesen ezek fenntartására megfelelő jövedelemmel. Életvitelük elérte, sokszor meghaladta a legtöbb itáliai szuverén színvonalát. A középkorban és a reneszánszban ennek megfelelően világi kedvteléseik voltak, s ez emberi kapcsolataikban is megnyilvánult. Rodrigo Borgiának  - s ő korántsem volt valamiféle kivétel – négy gyermeke született egy Vanozza Cattanei nevű hölgytől. A gyermekek, Juan, Cesare, Lucrezia, Joffre, és anyjuk a bíboros palotájában éltek, mint egy család.

A nagyhatalmú bíborost, nem kevés intrika és vesztegetés után, 1492-ben VI. Sándor néven pápává választják, s ekkor – a kor szokásainak megfelelően – a „család” is beköltözik a Vatikánba. Az egyetlen Vanozza, a mama a kivétel, akinek férje van, pápai szolgálatban.

VI. Sándor ezután gondoskodik vérei előbbre jutásáról. Juan, az Egyház főkapitánya, Cesare Valencia bíborosa lesz, Lucreziát pedig várható előnyös házassága révén kívánják felhasználni a pápai politika oltárán.

Eddig akár szokványos reneszánsz történet is lehetne mindez, ha a pápai elképzeléseket az itáliai politika változékonysága, s az emberi nemes és nemtelen tulajdonságok nem kényszerítenék más útra.

A mulatságból hazainduló Juan Borgiát egy sötét este bérgyilkosok támadják meg, s vagy egy tucatnyi késszúrással valósággal kivégzik. Holttestét a Tiberisből halásszák ki. Gyilkosát mindenfelé keresik, de nem találják. Nagyon valószínű, hogy a hadvezéri babérokra vágyó, s bátyjánál magát többre tartó Cesare, vagyis tulajdon öccse ölette meg.

Cesare Borgia leteheti hát a bíborosi kalapot, ő lesz a pápaság főkapitánya, Romagna hercege, s elindul, hogy megteremtse a Borgia-birodalmat. Várakat ostromol, ellenfeleit csalja tőrbe, diplomáciát folytat az itáliai hatalmasságokkal (Macchiavelli róla mintázza az ideális uralkodót A fejedelem című művében). Mindezt okosan és ügyesen, a maga korában elfogadott eszközökkel, és igen eredményesen teszi. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a család bukása után egész Itáliában elterjedtek a róluk szóló elborzasztó, elítélő történetek, melyeknek máig hitelt ad a közvélemény. Pedig csak úgy viselkedtek – hogyan is lehetett volna másként – mint korukban a legtöbb szuverén. Csakhogy ők idegennek számítottak, hiszen spanyolok voltak, és spanyolokkal vették körül magukat. Talán ezt nem tudta megbocsátani a sok gyűlöletet fröcsögő korabeli krónikás.

Közben változik a pápai politika, Lucreziát, aki eddig egy Sforza felesége volt, elválasszák férjétől, mert VI. Sándor a milánói Sforzák helyett a nápolyi királyságban keres támaszt. Ezért hát hozzáadják a királyság egyik hercegéhez.

A politika forgandósága hozza, hogy hamarosan ez az ártalmatlan ifjú, Bisceglie hercege is kényelmetlenné válik, és Cesare egyik kapitánya – miközben egy gyanús, ellene irányuló éjszakai orvtámadás sebeiből lábadozik – megfojtja.

Lucrezia még alig ocsúdik bánatából – Alfonso Biscegliét igen szerette – már készülődhet az újabb dinasztikus házasságra Alfonso d’Este herceggel, Ferrara trónörökösével. A frigyet megkötik, és a hányatott sorsú fiatalasszony, aki nem volt méregkeverő, mint családjának ellenségei terjesztették, haláláig Ferrarában élt, immár viszonylagos békében.

Ez csupán néhány villanás ennek a tehetséges családnak történetéből. Azonban ne feledjük, hogy az Egyház mai felfogás szerint meglehetősen szégyenletesnek minősített pápájának, VI. Sándornak fejében fogant meg a gondolat, melyet később II. Gyula ki is mondott: Ki az idegenekkel Itáliából!

Nos, mindezeket – s talán ennél még jóval többet is - érdemes tudni, ha útban a Mózes felé felnézünk az átjáró homályos torka előtt a bábos-korlátos kis balkonra a palotácska második emeletén. A szóbeszéd Vanozza balkonjának tartja, melynek tervét egy legenda Raffaellónak tulajdonítja. Igen valószínű azonban, hogy a XIII. sz.-i eredetű épület, melyre reneszánsz és XVI. sz.-i részletek rakódtak, még nem hordta a csinos kis balkont, amikor az asszony még itt lakott.

Lord Byron egy éjszakai római sétáján járt erre 1817-ben, s mint meséli, megjelenni vélte a balkonon Vanozzát és leányát Lucreziát, kinek egy szőke hajtincsét – vajon honnan szerezhette - emlékként őrizte.

Ha a II. Gyula pápa síremlékéhez készült Mózest meglátogatni indulunk, jusson eszünkbe mindez, amint a Via Cavourról a feljáró lépcsőin lépkedünk.

 

Egy illúzióval kevesebb (Róma 2008)

Az év tavaszán kanadai barátaim hívására – akik egy Földközi tengeri hajóúton vettek részt, és szerették volna Rómát is megnézni – az Örök Városba utaztam. Mutatnám meg nekik – mondták - a várost, ahol még sohasem jártak.

Barátságom e kedves házaspárral a mai kor szüleménye, ugyanis az interneten ismerkedtünk meg. Egy úgynevezett beszélgetős program hozott össze bennünket. Levelek jöttek-mentek, s a végén már heti két alkalommal hosszabb beszélgetéseket is folytattunk. Kicsi lett a világ, mondták, s hogy az internet mi mindenre jó! Hazalátogatásuk alkalmával aztán személyesen is megismerkedtünk, Egerben kalauzoltam őket, ahol a férj, Tibor, valamikor kisiskolás korában járt utoljára.

Római tartózkodásukkor igényük szerint mindent meg szerettek volna nézni, ami három nap alatt lehetséges. „Te úgyis jól ismered a várost, nekünk pedig lesz egy saját idegenvezetőnk” (Róma városkalauzom néhány hónappal előbb jelent meg). Így azután meglehetősen szoros és gazdag programot állítottam össze nekik. Természetesen sok minden kimaradt az általam érdekesnek ítélt látnivalókból, hiszen három nap az csupán három nap. Nem jutott idő többek között egy trasteverei kószálásra, s a csodálatos S.Maria in Trastevere templomra, a Szt.Péter bazilika előtti hosszú sor is elriasztotta őket, és kimaradt a Spanyol lépcső, előtte a mindig turistáktól körülvett Barcaccia-val, és a Piazza del Popolo is, a bájosan ódon S.Maria del Popolo templommal. Ám mindezek ellenére nagyon sok mindent megmutattam, és barátaim csodálkozó, lelkendező arcát és elragadtatott kifejezéseiket hallva megbizonyosodtam, jól terveztem.

Szállásunk a Termini pályaudvar melletti Via Manin végén egy kis panzióban volt, egy percre a S.Maria Maggiore bazilikától. Szobánk ablakából kinézve a rövid kis utca egyik végén a Termini pályaudvar épülete, másik végén a bazilika apszisa látszott. A környező utcák tele kis boltokkal, zöldség-gyümölcs, sajt és szalámifélék árudáival, fagylaltozókkal, pizzeriákkal, gyros- és kebab-sütödékkel. És természetesen szállodákkal, locandákkal, panziókkal. Egyszóval pazar kis hely volt, ahogy többször is megjegyeztük.

Panziónk helyzetéből adódóan első sétánk a bazilikához vezetett, majd a Borgia-palota és a S.Pietro in Vincoli következett. Míg a Maggiore belső pompája rendkívül nagy hatással volt rájuk, Michelangelo Mózese eléggé hidegen hagyta őket. Magyaráznom kellett, hogy a S.Pietro puritánnak ható belseje a két templom létrejöttének időbeli különbségéből ered, ám ők a Maggiore pazar aranyozott kazettás mennyezetét, a szép kozmata padozatot, és a Paolina-kápolna márvány pompáját emlegették. Véleményüket, véleményeink különbözőségét azzal magyaráztam, hogy bár magyarok, de a sokévi tengerentúli élet alatt amerikaivá váltak. (A vatikáni Szt. Péter téren például nem a piazza nagyszerűsége, a bazilika meghökkentő látványa ámította el őket, hanem a Bernini-kolonnádok méretei, a két oszlopsor kocsival is járható közének praktikussága.)

Szt. Péter láncainak temploma után leballagtunk a Colosseumhoz, és megejtettük a szinte kötelező fényképezést.

Ezenközben én csak meséltem és meséltem, Nero óriás-szobráról, a kolosszusról, melyről az amfiteátrum nevét kapta, az építmény idők során eltűnt márványborításáról, s felhívtam figyelmüket a három emelet árkádjainak változó ion, dór és korinthoszi oszlopaira.

Constantinus diadalívéről is volt mit mondanom, majd innen pár lépésre az emlékezetem szerinti bejáró felé sétáltunk, a Forum Romanumra. És ekkor ért a meglepetés.

Titus diadalíve előtt, a keskeny úton keresztben vasrács egy kapuval, őrbódéval és olasz-angol felirat: CSAK KIJÁRAT! Egy táblán pedig magyarázat, merre találjuk a Via di S.Gregorión a Forum bejáratát, belépődíj 9 euro.

Két évvel azelőtt, amikor unokámmal jártam itt, a bejárás még szabad volt, mint mindig is. Az ember innen, a Titus-ívtől indulva végigbarangolhatta a Forumot, majd Septimius Severus diadalkapuja alatt áthaladva fellépegetett egy lépcsősoron a Capitoliumra.

Már első római látogatásom alkalmával is – s ez vagy harminc évvel ezelőtt volt - fellelkesültem attól, hogy lám, itt van egy világritkaság, az európai kultúra egyik bölcsőjének helye, s ezt bárki szabadon megnézheti. Ha időd volt, többször is ellátogathattál ide, üldögélni a törött oszlopok alatt, olvasgatni az ókori romok alapján alig elképzelhető épületek történetét, csodálni ezt a romlásában is impozáns együttest, és merengeni a régmúlt időkről.

A múzeumokba, képtárakba, egyéb köz- és magángyűjteményekbe belépődíjat kellett fizetni, ami természetes is, de a Forum ingyenes volt. Egyfajta tiszteletet ébresztő nagyvonalúságot éreztem ebben, s valahogy annak bizonyságát, hogy mindaz, ami itt látható, mindannyiunk tulajdona. És ez nagy megelégedéssel töltött el.

Az ingyenesség ténye, a szabad bejárás a Forum Romanum esetében annál is érdekesebb, mert akkoriban olvastam egy szarkasztikus megjegyzést az olaszokról, mely arról szólt, hogy az olaszok mindent eladnak, még a napfényt is adagokban árusítanák, ha ez technikailag megoldható lenne. Ezért is tartottam nagyra, hogy a Forum olyan volt, mint egy közpark, szabadon látogatható.

Hát ennek úgy látszik mára már vége. Az utánunk jövőknek természetes lesz a belépődíjas bejárat a Palatinus-domb alatt, a sorban állás a jegypénztárnál. Csupán én lettem szegényebb egy illúzióval, amely valamiféle emberségből, kellemes életérzésből, egymás iránti bizalomból, humánumból és együttérzésből állt.

 

Éjszakázás Krasznahorka várában

Régi történet, amit most mesélek, de olyan élményről szól, amit rajtam és társaimon kívül nemigen élt meg más utazó, legalább is szlovák földön Ezért hát bizonyára érdekes lesz az olvasónak.

Diák voltam még, a múlt század hatvanas éveit írtuk, s a főiskolán kiadták az őszi szünetet. Egy hét gondtalanság, előadások, zárthelyik nélkül, ami már magában véve is jóleső érzéssel töltött el bennünket.

Két társammal egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elhatároztuk, hogy nem utazunk haza a családunkhoz, hanem teszünk egy felvidéki kirándulást, ami pontosan belefért szünetünk idejébe. Mindenféle előzetes tervezgetés, szállásfoglalás nélkül – ma persze már egy két-háromnapos utazást sem bonyolítanék így – kívántunk útnak indulni. Indulásunk előtt elkértük hazautazó évfolyamtársaink kollégiumi élelmiszerjegyeit, és a konyhán szegedi szalámira váltottuk. Néhány rudat pedig ezek közül cseresznyepálinkára cseréltünk. Tudtuk, ez szinte valutának számít Szlovákiában.

Bánrévénél keltünk át a határon, s onnan Rozsnyó felé vettük az irányt. A szinte teljesen színmagyar városba érve, társaim unszolására ledöntöttünk egy-egy korsó „cseh” sört az egyik elfogadhatónak minősített kocsmában, majd bejártuk a városkát. Sporttáskából ebédeltünk, majd újabb séta következett estélig. Akkor aztán szállás után próbáltunk nézni, ami nem is volt nehéz. Megszólítottunk néhány embert az utcán, a harmadik már fel is ajánlotta, nála megalhatunk. Hárman egy rúd szalámiért aludtunk a nem túl tágas szobában, míg a házigazda a konyhában kerített magának alvó alkalmatosságot. Puritán hely volt, de mi fiatalok voltunk, hozzászokva az akkori kollégiumi viszonyokhoz.

Másnap aztán elhatároztuk, hogy megnézzük Krasznahorka várát. Busszal mentünk a várhegy alatti falucskáig, s amint leszálltunk, láttuk, hogy egy látogató csoport tart éppen felfelé. Toronyiránt másztuk meg a hegyet, hogy utolérjük őket, s bizony lihegtünk, amikor a városban újonnan vett nagy sporttáskáinkkal felértünk. Az idegenvezető már éppen zárni akarta a kaput a csoport mögött, mikor megjelentünk. Táskáinkat az ő pénztári fülkéjébe helyezve csatlakoztunk a számunkra idegen csoporthoz.

A várudvaron láttuk a pesti Lánchíd egy eredeti „láncszemét”, tekintve, hogy ezt és a hídhoz felhasznált társait egy közeli vasgyárban készítették. Vezetőnkkel végigjártuk a bútorokkal, fegyverekkel, képekkel szépen berendezett termeket, s az ablakokból kinézve csodáltuk a remek panorámát. A kápolnában külön érdekességként egy üvegfedelű koporsóban mumifikált női holttestet is láthattunk, többen a lőcsei fehér asszonyt emlegették, de vezetőnk tagadólag rázta a fejét.

Sétánkat befejezve a várkapunál vártuk, hogy az idegenvezető, aki egyben a vár gondnoka is volt, elköszönjön a csoporttól, s mi megkaphassuk pénztárfülkéjében elhelyezett csomagjainkat. Amikor egyedül maradtunk, a gondnok megkérdezte honnan jöttünk.

-         Egerből? – élénkült fel, amikor megtudta, hogy mindhárman egriek vagyunk. – Ott voltam katona valamikor régen!

És kérdezett, kérdezett hosszú perceken át. Megvan-e még az a kisvendéglő, az a mozi és így tovább. Aztán mintha eszébe jutott volna valami.

-         Innen hová mennek?

Mondtuk, lemegyünk a faluba, a vasútállomásra, s majd a lehetőségektől függ, merre tovább.

-         Hát vonat innen ma már nem megy több – nézett a késődélutáni égre – de ha nem sietnek, nálam megalhatnak.

A döntéssel egy pillanat alatt készen voltunk.

- Az asszony a gyerekkel elutazott az anyósomhoz, egyedül vagyok. Legalább lesz társaságom estére. No, jöjjenek!

A gondnok lakása a vár épületéből került kialakításra, a konyha-szobás lakás külső fala az öles várfal. Mosakodás végeztével a mosdóvizet egy favályúba öntöttük, melynek vége az áttört várfalon túl a szabadba nyúlt.

Estig beszélgettünk, mindegyre Eger volt a téma, majd vendéglátónk kezdeményezésére lebotorkáltunk a hegyoldalon a falu kocsmájába.

-         Jó sört adj, vendégeim vannak! – köszönt a gondnok a csaposnak kis büszkélkedéssel a hangjában.

Kaptunk is olyan barnasört, hogy a fakanál megállt volna a habjában, ahogy mondani szokták.

Visszatérve a várba azután fekvéshez készülődtünk. Egyszer csak megvakarja a feje búbját vendéglátónk.

-         Hát itt csak kettejüknek tudok ágyat adni … de majd kitalálunk valamit.

S ezzel kinyitott egy vastag tölgyfaajtót, amely a múzeumi szobákhoz vezetett.

Így történt, hogy éjszakámat egy XVII. századi baldachinos ágyban töltöttem, melynek kutya-kemény deszkáján a dupla pokróc sem nagyon segített.

-         Utoljára valamelyik Andrássy alhatott ebben az ágyban, vagy kétszáz évvel ezelőtt. – búcsúzott tőlem a gondnok, miközben egy égő gyertyát helyezett az ágy melletti asztalkára.

-         A gyertyát majd ne felejtse el … - húzta be maga után az ajtót.

Feküdtem a kemény deszkán, és egyre hajtogattam magamban, hogy egy ősi magyar várban, egy kétszáz éves – vagy még régebbi – ágyban fekszem, körülöttem az elmúlt századok árnyai, Thököly, Rákóczi, s az általuk megélt idők kísértenek. Különleges érzés volt ott feküdni a gyertya imbolygó lángjának fényében a múzeumi teremben, s hagyni, hogy mindaz, ami sok-sok olvasmányom alapján lerakódott bennem, most utat találjon, és elringasson. A falról rég elporladt előkelőségek arcképei néztek le rám sötéten, rám, aki szegényes korunkból betolakodtam közéjük. Talán még dudorásztam is magamban: „Krasznahorka büszke vára, ráborul az éj homálya…” Különös, soha nem tapasztalt hangulata volt ennek az éjszakának.

Másnap reggel mosakodás, favályú, s miután szalámival és pálinkával leróttuk köszönetünket a gondnoknak, érdeklődni kezdtünk, hol adhatnánk el maradék pálinka-muníciónkat.

Elővett egy távcsövet, s az ablaknál rövid keresgélés után átadta.

-         Ott lenn, abban az udvarban, ahol éppen disznóölést tartanak.

Megnéztem a távcsövet, ami nagy méretével keltette fel a figyelmemet. Háborús német hajszálkeresztes tüzérségi távcső volt.

Elindultunk lefelé a meredek hegyoldalon a faluba, de még a vonaton is a szerencsés véletlennek köszönhető kalandunk részleteit idéztük.

 

Majdnem a Nagyszalóki-csúcson

Régebben történt, amit most elmesélek, de – mint azóta kiderült – diákjaim máig emlegetik, és persze nekem is maradandó élményt adott. Nem mintha bármilyen különlegességgel szolgálna ez a történet, de hát mindenki Kolumbusz a maga felfedező útjain.

Akkoriban minden évben a Tátra-alján, Poprádon nyaraltunk, és amikor magam már kellőképpen megismertem a nálunk csak áhított magashegységet, gondoltam, a Bükk után diákjaimnak is tetszeni fognak a többezres csúcsok. Elhatároztam hát, hogy a könnyebben elérhető túracélokat szakosztályunk tagjainak is megmutatom. Persze a Magas-Tátra, mint nemzeti park, kitűnő úthálózattal, jelzésekkel van ellátva, a túrázás itt szinte veszélytelen, bár nemegyszer láttam a Tátrai Hegyi Mentők helikopterét, amint sziklafalakról óvatlan – vagy tapasztalatlan – mászókat mentettek. (Akkoriban rendszeresen vásároltam a Vysoke Tatry folyóiratot, ahol a hegyi mentők rovatában jó néhány pórul járt honfitársam esetével találkoztam.)

Elindultunk hát egy szép júliusi reggelen aznapi célunk, a Nagyszalóki-csúcs (Slavkovsky Stít 2452 m.) „meghódítására”. Poprádi szállásunkról az elektricskával Ótátrafüredig (1010 m.) vonatoztunk, majd a siklóval – némi sorbaállás után – felhúztunk a Tarajkára. Némi szerelvény-igazítás után indultunk el a fenyők övezte, enyhén emelkedő erdei úton. Valaki megjegyezte, hogy máris magasabban vagyunk, mint országunk legmagasabb pontja, s eme közlés a Bükk csodaszép, ám nem túlságosan magas hegyein „nevelkedett” fiaimat büszkeséggel töltötte el.

Utat adtunk egy edzését végző tájfutónak, és beszélgetve, kényelmesen haladtunk a Miksa-kilátó felé (1550 m.). Ott aztán volt mit nézni! Hegycsúcsok és gerincek méltóságteljes félkaréja látszott, a közöttük úszó felhőfoszlányok felett. Térképünkön próbáltuk beazonosítani őket, miközben egyeseknek eszébe jutott az általam oly sokszor hangoztatott elmélet: csak vendégek vagyunk, nem gazdák eme színpompás előadáson, viselkedjünk hát kellő tisztelettel irántuk. (Nem tagadom, kis büszkeséget éreztem, hogy ezt a gondolatot ilyen eredménnyel sikerült elültetnem ezeknek a tizenéves gyerekeknek a fejében.)

Tovább indulva aztán már komolyabbá vált a terep. Az út egyre csak emelkedett, már elhagytuk a fenyőerdők szintjét. Egyszerre kinyílt körülöttünk a táj, a hatalmas sziklák borította felszínen gyalogfenyők alacsony mezői zöldelltek. Először még összefüggő nagy felületet képeztek az út két oldalán, majd egyre feljebb jutva ritkulni kezdett a zöld tenger, s már csak elszórtan látszottak földön elfekvő foltjai. S amikor kőről-kőre lépegetve mind magasabbra jutottunk, már csak a zuzmók jelezték az élővilágot. Holdbéli táj, szólt valaki, amikor megállva körbepillantottunk. Bizony, ezt még elképzelni is nehéz a lombos-erdők vándorainak. Megilletődött csend ülte meg a csapatot, ahogy a jóval alattunk hömpölygő felhőtengert figyeltük, s az olykor alóla kivillanó kis tátra-alji településeket próbáltuk azonosítani.

Aztán egyszer csak a vattacukor-színű gomolyok sötétebbre váltottak, és alattunk megdördült az ég. Itt-ott villámok cikáztak, s ez a fény- és hangjáték egyre fokozódott. Nagyszerű látvány volt így felülről látni egy nyári zivatart, bele is feledkeztünk. Ám egyvalamire nem számítottunk.

Feljebb kapaszkodva – az út olykor már kimondottan meredek volt – a felemelkedő felhők beterítettek, s mi a gomolygó „tejfölben” haladtunk. És égzengés, villámlás körülöttünk. Nyári vihar, mondtam a gyerekeknek, csak félóra, hamar jön, hamar megy. Majd kivárjuk, míg elvonul, és behúzódtunk a nagyobb sziklák kínálta kőereszek alá. Amint a szél odébb fújta a felhőket, láttam, hogy szintben alig harminc méternyire lehetünk a csúcstól (távolságban sem lehetett több kétszáz méternél). Ám a zápor csak nem akart elállni, és a „ménkű” is ott csapkodott körülöttünk. Mi tagadás, elég félelmetes volt.

Eszembe jutott a Déli-Kárpátokban járt magyarok tragédiája, a Negoi-csúcs alatt (akkoriban elég sokat írt róla a Turista Magazin). Fémmerevítős hátizsákjaink csak fokozták aggodalmamat, ezért jobbnak láttam, ha visszafordulunk. Nem akartam próbára tenni a Hegyek Istenének türelmét.

Mivel még mindig zuhogott, kiadtam a parancsot: minden fölöslegeset a hátizsákba, és irány lefelé! A zivatar már feljebb húzódott, ám amint elindultunk nyakunkba szakadt egy kiadós jégeső. Mogyorónyi jégdarabkák verték hátunkat és fejünket. Pillanatok alatt bőrig áztunk. Nyakunknál ingünk alá folyt az eső, és rövidnadrágunk szárán folyt ki, lábunk cuppogott a bakancsban, és éreztük, kétezer méter fölött bizony jéghideg a zápor.

Ahová háromórás nehéz kapaszkodás után felmásztunk, onnan másfél óra alatt ereszkedtünk alá. A Tarajka menedékházába csuromvizesen, meglehetősen elgémberedve, átfázva érkeztünk meg. Felső ruházatunkat a mosdóban lecseréltük a hátizsákunkban kötelezően tartalékolt száraz ruhára, azután mindenkinek kértem egy pohárka borovicskát. Mint közöltem a fiúkkal: ez most nem szeszesital, hanem orvosság! (Nem is fázott meg senki, mint utólag – megkönnyebbülésemre – kiderült.)

 

Nem másztunk fel a Bolond Gerőre…

Abban az időben több egymás utáni évben is a Magas Tátrában pihentünk családostól, mintegy 8-10 napot nyaranta. A pihenést persze nem kell szó szerint érteni, hiszen időnk jó részét minden alkalommal a Tátra más-más részeinek bejárásával töltöttük. Abban az évben, melyről most mesélek, a Magisztrális-út keleti vége, Zdiar, Javorina és környéke volt a cél. Az utolsó napok egyikén, amikor az asszonyoknak már nagyon vásárolhatnékjuk volt, magukra hagytuk őket, és ketten a sógorral kinéztük magunknak a Hlupyt, merthogy arra még nem másztunk fel. Ütött-kopott térképem egyszerű, jelzett utat mutatott, elindultunk hát bázishelyünkről, Poprádról. Szép napsütéses vasárnap reggel volt, olyan idő, amit az isten is hegyek között töltött volna. Az asszonyokat leraktuk Zdiarban, nézegessék a festett házacskákat, és próbáljanak valahol elfogadható sztrapacskát felkutatni. Hogy miért mondom ezt, annak is története van.

A Felvidéken jártunkban jogos igénynek tűnt ugyanis, hogy valahol igazi juhtúrós sztrapacskát együnk. Bejártuk Poprádot a füstös kocsmáktól a többcsillagos szállodák éttermeiig, de sztrapacska sehol. Az egyik előkelő szállodában még meg is sértődtek, a főpincér orrát felhúzva válaszolt tudakozódó kérdésemre: Mi ilyen ételt, kérem, nem tartunk! És rántott szeletet ajánlott.

Elpanaszoltuk kudarcunkat szállásunk magyar gondnokának, Mihály bácsinak, aki az egyik közeli tátraalji falucskát ajánlotta, annak autóscsárdájában jó sztrapacskát kaphatunk, mondta. No, nekünk se kellett több. Néhány perces út után már a szép gurál berendezésű csárdában üldögéltünk, a falakon vaddisznók irhája, a csillár népi faragás, a pincérek népviseletben, minden adott hát egy tájjellegű vacsorához. Kedvtelve nézegettük az étlapot, amin legalább négyféle haluska volt sorolva (merthogy a sztrapacska hangzása ellenére is ismeretlen a szlovák fülnek). Úgy gondoltuk, hogy, mint Mackó Muki az ezredéves kiállításra menet a falusi restiben, mi is végigesszük az étlapot. Kezdjük hát kedvencünkkel, a brinzové haluski-val, amit terveink szerint majd „lefolytunk” annak cibulkové változatával. Meg is rendeltük az első kört az asztaltársaságnak, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt.

Kisvártatva vacsoránk meg is jelent, és meg kell hagyni, ránézésre meg lehettünk elégedve. Hanem amint megkóstoltuk … inkább nem részletezem. (Némileg értek a gasztronómiához, gyakran készítek különféle ételeket, vannak specialitásaim is, tehát tudom, miért nem volt jó ez az étel. De ezzel nem akarom szaporítani a szót.) Végül is lógó orral hagytuk ott a fényes csárdát. Elmenőben sógorom még ironikusan megkérdezte tőlem: Ne mutassuk meg nekik, hogyan kell jó sztrapacskát készíteni? Persze a kérdés költői volt.

De térjünk vissza a mi napfényes vasárnap délelőttünkhöz, amikor is a jelzést megtalálva elindultunk a messziről púposodó Hlupy felé. (Kíváncsi lennék miről kapta a Bolond Gerő nevet.)

Utunk egy ideig amolyan sétaútnak tűnt, és egy idő után pontosan ellenkező irányba fordult, mint térképünk mutatta. Úgy látszott, visszajutunk az országútra, holott nekünk balkéz felé, a hegyeknek kellene tartanunk. Megálltunk, tanakodtunk, és ekkor beért bennünket egy szlovák társaság. Beszédbe elegyedtünk, mutattuk térképünket, és mondtuk hová szeretnénk eljutni. Elővették ők is a térképet, és akkor láttuk, hogy azon egész máshová vezet ez a jelzés. Régi a térképünk, mondták, a mi utunk már nem létezik, ahová mi akarunk menni, ott most zerge-rezervátum van. Az a jelzés megszűnt.

No, szépen vagyunk, gondoltam, a tervünknek befellegzett, és búsan néztem a távolodó turistatársak után. Azután morfondírozni kezdtem, és küzdött bennem a szabályok tisztelője, a tervét végrehajtani akaró emberrel. Merthogy a nemzeti parkban a jelzett útról letérni nem szabad. De mi lenne, ha mégis …?

Te, Imre, szóltam, az az út megvan, hiszen egy erdei-hegyi utat nem dózerolnak el, legföljebb nincs jelzés. Azért megpróbálhatnánk …

Egyébként meg vasárnap van, minden becsületes TNP (Tatranské Narodny Park) felügyelő otthon ül, és várja az ebédet. Észre sem fogják venni, hogy két mániás magyar hová kószál.

Átkeltünk hát egy kis patakon, és egy erdei kocsiúton bandukoltunk egyre beljebb és feljebb a Hlupy felé. Csend és nyugalom körülöttünk, olyannyira, hogy az ember megszólalni is csak halkan mer. Ilyen szép erdőkben járva mindig kisiskolás korom egyik feledhetetlen könyve, Szürke Bagoly (Grey Owl) A rengeteg zarándokai jut eszembe. Zizeg a tavalyi száraz lomb a lábam alatt, körülöttem vadvirágok bókolnak az út szélén, mókus bámul rám csodálkozva egy fáról, és szinte röstellem emberi bumfordiságomat, amellyel bizonyára zavarom négylábú és szárnyas barátaimat otthonukban.

Azután véget ért az erdő, és a kocsiút is, melynek mentén a fákon még láttuk a hajdani jelzés helyét. Egy elhagyott, düledező fakalyiba mellett széles tisztásra jutottunk, amin túl már a gyalogfenyő birodalma húzódik. Hatalmas foltokban terjeszkedik a hegyoldalon, átgázolni rajtuk lehetetlen, megkerülni őket reménytelennek tűnik. De már látjuk a gerincet, és jobbra fenn a Hlupy púpját. Egy darabig a kiszáradt patakmederben próbálunk kőről kőre lépve előre jutni, amíg a kövek omlás sodorta nagy sziklákká nem változnak. Előre jutni már nem tudunk, kétoldalt pedig gyalogfenyő rengeteg.

És ekkor vettük észre a zergéket. A tőlünk mintegy 70-100 méterre emelkedő omladékkúpon, és az a fölött hatalmasodó meredek sziklafal pillérein álldogáltak. Kettes-hármas csoportokban, vagy magányosan (ezek bizonyára bakok lehettek) figyeltek bennünket. Gyorsan lekuporodtunk egy nagy szikla mögé, nehogy elijesszük őket. Távcsövünk ugyan nem volt, de Imre fényképezőgépén teleobjektív és egy japán kétszerező, kiválóan megfelelt távcső helyett. Azután rájöttünk, hogy egyáltalán nem találnak félelmetesnek, nem menekülnek a látványunktól. Ezeket az állatokat télen etetik, jegyezte meg Imre, hozzá vannak szokva az emberhez. Csak ültünk a hirtelen boruló ég alatt, és csendesen beszélgetve néztük a legelésző, heverésző, sziklaperemeken kapaszkodó állatokat. Vagy harmincat számoltunk össze hamarjában. (Hát persze, mit is mondtak a szlovák turisták? Hiszen ez zerge-rezervátum!) Különös - majdnem azt írtam egyedülálló - érzés volt itt üldögélni ennyi állat között. Ilyesmit érezhetnek az afrikai szafarik vendégei az ottani nemzeti parkokban.

A Hlupyt csak a távolban láttuk, magasan emelkedett felhőfoszlányokkal az üstökén, és tudtuk, hogy ezen a nyáron már nem is mászhatunk fel rá. Ám nem sajnáltuk a kudarcot, mert ezek a szép és büszke állatok – ráadásul ekkora tömegben – kárpótoltak bennünket.

A Bolond Gerőre máig nem mentem fel, de ez az emlék elevenen él bennem azóta is.

 

Rendelés

A Galéria hadművelet c. regényem megrendelhető nálam egyszerű email-el a következő címen: artcopy@freemail.hu

Ára: 500.-Ft/pld + postaköltség. Fizetés átutalással.

Amint az összeg megérkezik számlámra, 2 napon belül levélként postázom.

Ha írni akarsz nekem

Ha üzenetet akarsz küldeni nekem, kérlek írj az

artcopy@freemail.hu címre!