Nicola írásai

Az írás nem szakma, hanem életforma

1889. augusztus 15.

Délután fél négykor elhagytuk Portland szép és kedves kikötőjét. Két oldalt üdvözöltek bennünket a bentlakók.

1889. augusztus 20.

Reggel nyolc órakor Halifax kikötőjében horgonyt dobtunk. (Észak-Amerika, Angol Birodalom, Kanada állam) Igen szép a kikötő a hajónkról, gyönyörű  kilátás van.

1889. augusztus 25.

Délután két órától este tíz óráig szabadságon voltam Halifax városában. Vasárnap volt, és így zárva volt minden. Este hét óráig jártuk a várost, egyik utcán le, a másikon fel, de hasztalan, zárva volt minden. Az utcák is üresek voltak és igen kevés nép járt, azok is imakönyvvel a kezükben mentek a templomba. Gyönyörű tekintetű kedves lányok mentek a templomba, mindegyiken lehetett látni az igaz vallásosságot és az Isten- és felebaráti szeretetet. Dicséret és áldás nekik vallásosságukért.

Már igen éhesek és szomjasak voltunk a sok járkálástól, és szerettünk volna egy kis söröcskét vagy legalább vizet inni valahol. Végre találtunk egy nyitott ajtót, ahol terített asztalt pillantottunk meg. Beléptünk és sört kértünk. Hozott is rögtön a leányka és jóízűen megittuk. Azután ennivalót kértünk, s a leányka kezdte hozni azt is. Először is uborkasalátát hozott. Én kezdtem örülni, hogy kedves eledelem megtaláltam három év alatt egyszer külföldön, de vastagra volt vágva, s paprika és bors sem volt rajta. Azután vajat majd kenyeret hozott és végül valami hideg pecsenyefélét. De ez nagyon kevert pecsenye volt, mindenféléből volt benne egy darabka: sódar, marhahús, csirkehús, kappanhús, kacsa, liba, fácán, s tudom is én mi volt benne.

Azután jelt adott a lányka, hogy együnk, s mi ettünk. Később még hozott tejet és süteményt is. Jól megvacsoráztunk és nem is volt drága. Elmenetelünkkor megkérdezték, hogy keresztények vagyunk-e, és amikor igenlően feleltünk, láthatólag örültek.

Vacsora után egy másik helyre mentünk, ahol még táncoltam is, polkát egy francia nővel. Jól táncolt és szép volt. Ő maga ajánlkozott, ő volt a háziasszony. Aztán a hajóra eveztünk. Vége volt hát ennek is.

1889.augusztus 26.

Délután unter Deck-re mentem, azaz könnyű áristomot kaptam másnap délutánig. Amíg ott voltam, a hajóablakon át néztem kifelé a tengerparton lévő fákkal beültetett kertbe. Óh, mily gyönyörű volt reggel a harmatos pázsit, kellemes volt ránézni, hát még élvezni milyen jó lett volna! Visszagondoltam a multra, óh, Istenem, mily boldog, mily szabad is voltam én valaha! De most még egy év van hátra a boldog szabadság visszanyeréséig.

1889. augusztus 28.

Délelőtt tíz órakor kifutottunk Halifax kikötőjéből. Ez volt utolsó állomásunk Észak-Amerikában. Most már mindig közelebb jutunk hazánkhoz. Az időnk hűvös és csendes.

1889. szeptember 24.

Reggel nyolc órakor elértük az Azori-szigeteket és befutottunk San Miguel sziget kikötőjébe a portugál Ponta Delgadába.

1889. szeptember 28.

Délután két órától este tizenegy óráig szabadságon voltam kint a kellemes és kedves Ponta Delgadában. Igen jól éreztem magamat. A hely némileg hasonlít az én kedves hazámhoz, Magyarországhoz, bár közel sem jön hozzá. Igen jól és kellemesen töltöttem el az időt, és itt találtam fel – már úgy amennyire – a jó étket, amit már három éve nem élvezhettem, méghozzá olcsó áron. A nőkkel és mindenkivel tudtam beszélni, minthogy a portugál nyelv igen hasonlít az olasz nyelvhez, amelyen tudtam társalogni, és így kölcsönösen megértettük egymást. Egészen újraszületettnek éreztem magamat.

1889. október 1.

Délután két órától este tizenegyig ismét szabadságot kaptam. Miként az első, úgy ezen második szabadságom is kellemes, sőt emelkedett hangulatban telt el, minthogy már ismerős voltam. Igen szép hely ez a Ponta Delgada, termékeny kertekkel, földekkel, szőlőhegyekkel

1889. október 5.

Ma előkészületeket tettünk az úthoz. Igen sok a dolog. Tíz órakor már be is tüzeltem és tizenkét órakor  elhagytuk a kedves kis szigetet, először huszonegy, másodszor tizenhárom díszlövéssel.

A szigeten hagytunk egy gépvezetőt, akit betegsége miatt a Ponta Delgada-i kórházba szállítottunk odaérkezésünkkor, és egy másik fiatal matrózt, akit elindulásunk előtt vittek el a hajóról. Ezzel a matrózzal ugyanis a következő történt. Egy alkalommal az első kapitány azt parancsolta neki, hogy a vizes edényt vigye egy másik matrózzal a fedélzetre. Ő azt felelte, hogy nem tehetem, majd azt mondta, hogy nem tudom megtenni és nem is teszem. Erre rögtön fegyver közé fogták és elzárták. Másnap már haditörvény alá volt helyezve és le is fokozták. A szerencsétlen fiú közben beteg lett és a bal kezén egy ujját levágták. Alig gyógyult be a sebe, a jobb kezén szintén levágták egyik ujját. Igy természetesen sokáig a kórházban hevert. Alig hogy kijött a kórházból haditörvényszék elé állították, ahol a fiú megőrült. Eleinte nem hittek neki és azt mondták, hogy csak tetteti magát, mert fél a büntetéstől. Orvos vizsgálta többször is, de nem hittek neki. Ennek egyedüli oka az első kapitány volt, aki egy igen rossz, lelketlen és szívtelen ember volt, és aki miatt most már  a második embert állították haditörvényszék elé. Az első egy Holik nevezetű matróz volt, akit egy szaváért hat hónapi fogházra ítéltek ártatlanul. Ez már a napokban ki is jön a fogságból.

És most ezt a szerencsétlen tizennyolc éves bécsi fiút, akit Hoffernek hívnak, állítatta haditörvényszék elé. Ez a fiú egyébként jó házból való volt, amint azt a többiektől, sőt tőle magától is hallottam, amíg szabadon volt. Ezt bizonyította az is, hogy minden postával két-három lírát kapott (egy líra ért tizenkét forintot). A szerencsétlen fiú később olyan helyzetbe került, hogy ütötték, mint a kutyát, s megkötözték, mint a verekedőt, pedig nem bántott senkit és semmit. Mindennek többször szemtanúja voltam. A végén annyira jutott, hogy teljesen tehetetlen lett, sem enni sem inni nem tudott, csak jajgatott, és úgy lefogyott, hogy csupa csont és bőr volt.

Amikor azután San Miguel szigetéről távozni akartunk, a parancsnok megnézte, s mihelyt látta, hogy milyen állapotban van, azonnal kihajóztatta a kórházba és otthagytuk a szerencsétlent. A hajóorvos mondta azután, hogy ha nem hajóztuk volna ki, tizenkét órát sem élt volna a tengeren. Tudom, hogy szerette volna az első kapitány, ha a tengerbe dobathatta volna, mint egy kutyát, de a jó Isten nem engedte.

1889. október 6.

Reggel három órakor a desztillátorba kellett mennem szolgálatba hat óráig. Óh, édes jó Istenem, de hosszúak ezek a szolgálati órák! Vajon eljön-e majd az az idő, amikor gyorsan fognak múlni az órák? A drága civil életet, a szabadságot óhajtom már harminchat hónapja, azaz három éve. De még egy keserves évnek a terhei nehezednek a vállaimra. Nyughatatlan vagyok minden tekintetben. Alig hiszem az a boldogságot, hogy én valaha megszabadulok a haditengerészettől és újra asztalos mesterember lehetek. Az elmúlt mennyországot látom, ha visszatekintek boldog ifjúkoromra, mely idő mint egy perc úgy elmúlt és csupán húsz éves koromig tartott. Amikor élveztem a valódi boldogságot, nem tudtam, hogy mit élvezek. Most tudom már, amidőn a sok szenvedés és keserűség gyötör. Óh, vajon eljön-e még az idő, amikor az én kedves szülőföldem, Magyarország áldott földjére léphetek, ahol a halál is édesebb, mint itt a zúgó, viharos tengeren a nagy Atlanti Óceánon az élet.

Ma egy éve és két napja, hogy a legkeserűbb utazásom megkezdtem.

1889. október 10.

Nagy tengeri vihar van. Délután egy órakor hajmeresztő látvány tárult a szemünk elé. Egy kis vitorlás hajó jött szembe velünk, s a hatalmas hullámok úgy dobálták, hogy azt hitte az ember, azonnal eltemetik. A hullávölgyből csak a fél árbóca látszott ki. Persze bennünket is dobált a hullám, de a mi hajónk kétszer olyan nagy.

1889. október 11.

Délután öt órakor horgonyt dobtunk Európában, Portugáliában Lisszabon kikötőjében. A város egy tenger-nyelven fekszik, s a kikötő maga a Tejo folyónak tölcséres torkolata.

A város igen szép, környéke hegyes-völgyes, földje termékeny.

Hála a jó Istennek már elértük Európát! Csak már a saját kikötőnkben lehetnénk Pólában, hogy onnan kedves hazámba utazhatnék rövid szabadságra.

1889. október 14.

Délután négy órától este tizenkét óráig szabadságon voltam kint Lisszabon városában. Csakis altiszteket engedtek ki szabadságra., és én nyolcad magammal mentem. Hárman magyarok, két horvát, egy német, egy olasz és egy cseh. Igen jól mulattunk, de egy kicsit sokat költöttem. Elköltöttem ugyanis egy „napóleont”, ami osztrák értékben 9 frt 80 kr. Az oka az volt, hogy a tengerész altisztek igen gavallér gyerekek, és a társaságtól én sem maradhattam el, így akaratlanul is kiadtam a „sárgacsikót”. Már azért sem húzódhattam el a társaságtól, mert amióta én altiszt vagyok, nem volt szabadságolás altisztek részére, s ez volt az első alkalom. No, de nem baj, ennek is meg kellett történnie.

A város igen szép, hegyes-völgyes, minden felől szép kertekkel, lóvonatokkal és villanymozdonyokkal. Itt van a portugál király palotája is, jelenleg a király halálos beteg.

1889. október 18.

Délután két órától este fél tizenkettőig ismét szabadságot kaptam. Szabadság szép szó és nagy öröm, de külső országban költséges. Pár nappal ezelőtt vittem magammal ki egy Napóleon-aranyat, mit szépen el is fogyasztottam. Még van egy Napóleon-aranyam és egy amerikai dollárom, meg egy olasz lírám. Mit tegyek?  Ha kimegyek, pénz kell, pedig szegény vagyok. Mégis szeretnék kimenni, mert ha a hajón maradok dolgoznom kell sokat, és mindig feljebbvalók alatt vagyok, s nyugtom soha soha nincs. Kimegyek! Úgyis eleget gyötörnek a hajón.

Ki is mentem két jó barátommal, Zsigrai Józseffel és Szukovits Bélával, született magyar fiúkkal. Vittem magammal az utolsó Napóleon-aranyat, amit közösen el is költöttünk. Kint csatlakozott hozzánk egy olasz fiú, s négyen mulattunk. Bár az eső is esett és sár is volt, mégis jól éreztük magunkat, még jobban, mint első alkalommal.

Míg az eső esett nem találtunk kedvünkre való helyet, s kint az utcán sétálgattunk. Végre betértünk egy helyre, ahol olcsó áron jól megvacsoráztunk. Mire innen kijöttünk, beesteledett. Betértünk azután egy kávéházba, ahol egy feketekávét ittunk, jó drága volt. Igaz, hogy a kávéház elegáns volt.

Innen kijőve nem tudtuk megállapítani, hogy hol vagyunk. Kerestük a tengert mindenfelé, de bizony nem találtuk. Kérdezgettük, hogy merre van a kikötő és igazítottak is bennünket, de nagyon messze volt. Ekkor találtunk egy lóvonatot, amely még nem indult. Kérdeztük hová megy, mondja, hogy a kikötő partra. Fel is ültünk, s több mint félóra hosszat vitt bennünket. Bezzeg ha lóvonatra nem ülünk, reggelre sem találtuk volna meg a kikötő partot. Innen ismét elmentünk még, s igen jól mulattunk egy portugál társaságban. Majd rendes időben a hajóra érkeztünk. Most már teljesen kipusztultam az aranypénzből, de ha szegény vagyok is, szeretek tanulni, látni és tapasztalni, az pedig pénz nélkül nem mén.

1889. október 19.

Délután egy órakor meghalt a portugál király. Nagy a gyász az egész városban. A kikötőben minden félórában egy ágyúlövést adnak le éjjel nappal. Minden hadihajón, így a miénken is, a lobogó félig van felhúzva és az árbócok is leeresztve állanak.

1889. október 27.

Délután két órakor kezdődött a portugál király temetése és öt órakor lett vége. Öt órakor a hadihajók utolsó tiszteletadással huszonegy lövést adtak le, majd rendbehozták árbócukat és lobogójukat.

1889. október 28.

Délután három órakor kifutottunk Lisboa kikötőjéből. Hat órakor a tüzet kioltottuk és vitorlával megyünk, igen jó szelünk van.

1889. október 29.

A reggeli órákban még jobb és erősebb szelünk jött, haladunk szépen. Este nyolc órakor azonban szélcsend lett, ami reggel négy óráig tartott.

1889. október 30.

Jó szél van és szép az idő, haladunk szépen.

1889. október 31.

Reggel nyolc órakor horgonyt dobtunk Cadiz spanyol kikötőben. A kikötő nyilt tenger, ahová sok hadihajó és kereskedelmi hajó érkezik. Látható itt svéd, spanyol, norvég kereskedelmi hajó, svéd, olasz spanyol, angol, norvég, osztrák hadihajó.

1889. november 3.

Délután két órától este tizenegy óráig szabadságon voltam kint Cadiz-ban. Elmentem a világhírű bikaviadalt megnézni, ahol beléptidíjként 80 kr.-t (arany pénzben) fizettem. Igen nagy hely. Miután megérkezett valami spanyol uralkodó, meg is kezdték rögtön a viadalt. Bebocsájtottak egy nagy, szép erős bikát és azonnal ingerelni kezdték. Szurkálták a hátgerincét, s mindig dühösebb lett. Egy lovat elejtett a helyszínen, mert nemcsak gyalogosan, hanem lóhátról is szurkálták dárdával, s többeket megsebesített súlyosan. Valami borzasztó látvány volt. A második bika két lovat ejtett el a helyszínen, a harmadik, negyedik és ötödik egyet-egyet, a hatodik pedig egyet sem. Természetesen mindegyik bikát leszúrták. A hatodikat mindjárt az ingerelés után a nyakszirtjétől karddal szíven találta - miután tövig bökte bele kardját – a torreádor.

1889. november 6.

Délelőtt tizenegy órakor kifutottunk Cadizból.

1889  november 7.

Reggel nyolc órakor horgonyt dobtunk a marokkói Tangerben. Marokkó állam szép hely, ahol jó és olcsó dohányt lehet kapni. Afrika ez, ahol arabok élnek.

1889. november 10.

A harmadik Wache-tól áttettek az elsőhöz, mint fő-Wache-t (kapu guardiant) (Wache = őrség)

1889. november 11.

Délelőtt tíz órakor fölvettük a horgonyunkat és elhagytuk Afrikát, Tangert. Délután két óra tájban mentünk át a Gibraltári-szoroson. Este nyolc órakor kioltottuk a tüzet, én voltam éppen az ügyeletes (Wache). Igen jól ment minden, feljebbvalóim megelégedését megnyertem. Most vitorlával megyünk, s minthogy gyenge szelünk van, igen lassan haladunk.

1889. november 13

Reggel hatalmas ellenkező irányú szélvihar keletkezett, úgyhogy semmit sem mehetünk előre, hanem inkább hátra.

1889. november 14.

Ugyanolyan kellemetlen idő van, mint tegnap, csak hátrafelé taszít bennünket.

1889. november 25.

A mai napig folyton ellenkező szelünk volt, de ma megváltozott az idő és szélcsend lett, majd pedig megjött a régen várt jó szél, amelyet hátulról kapunk és tol bennünket előre, úgyhogy haladhatunk. Élelmünk már kevés van a hajón, pedig még messze van Palermo, mintegy ezer mérföldnyire.

1889. november 26.

Ismét szélcsend (bonácza). Éjfélkor horgonyt dobunk Cartagena spanyol kikötőben. Eleség miatt kellett beszaladnunk, máskülönben nem álltunk volna meg, mert az utunk sietős, a parancsnok is igen siet már haza.

1889. november 27.

Cartagena kikötőből kifutottunk este nyolc órakor. Kissé jobb szelünk van.

1889. november 30.

Az éjjel forgószél kerekedett esővel, de reggelre kedvező szelet kaptunk és haladunk.

1889. december 1.

Délelőtt tizenegy órakor megváltozott a szél, ellenkező irányt vett.

1889. december 3.

Kórházba mentem, jobb térdemen kis kelés van, nem fáj éppen, sőt nekem tetszik a kórházban, mert kipihenhetem magam egy kissé a sok fáradság után.

1889. december 4.

Iszonyú nagy roláda, rossz ellenkező szél.

1889. december 6.

A mai napig állandóan komiszkodott az ellenkező szél. Délelőtt fél tízkor azután megjött a pompás szél. A Mkulás, az én nevem napja meghozta, és haladunk szépen. A Miklós nap ünnep is lett a hajónkon, amit szépen és emlékezetesen megtartottunk, még dupla bort is kaptunk.

1889. december 9.

Reggel hét órakor horgonyt dobtunk a régen várt olaszországi kikötőben, Palermóban. Én is igen vártam már a patraszállást. Azt hittem, hogy jönni fog vagy nyolc levél, de csak egyetlen egy jött jó anyámtól.

Palermó regényes, kopár vidék magas hegyekkel Szicília szigetén.

1889. december 10.

Este hat órakor fölvettük horgonyunkat, és kifutottunk Palermóból. Gőzzel megyünk előre, mert jött a parancs, hogy 22.-én Triestben kell lennünk.

1889. december 11.

Reggel öt órakor már a Sztromboli tűzhányó hegy mellett haladtunk. Kilenc órakor átértünk a messinai szoroson. Az Etna tűzhányó hófehér és csendes volt. A Jóni tengeren megyünk.

1889. december 13.

Hajnal két órakor horgonyt dobtunk Görögország Korfu nevű kikötőjében. Korfu hegyes-völgyes vidék. Mindig gőzzel megyünk előre.

1889. december 14.

Reggel kilenc órakor kifutottunk Korfu-ból. Délután már a vitorlák is ki lettek feszítve. A szél jó irányból jön, de gyenge és hűvös.

1889. december 20.

Reggel hét órakor horgonyt dobtunk Triestben az öreg kikötőben, ahol jelenleg egy hajórajunk van. Hét vitorlás hajónk állomásozik itt.

1889. december 22.

Nagy, parádés inspicírung van, a Marine Kommandant látogatott a hajónkra, Sternelk admirális, akitől dícséretet nyertünk, minthogy mindent rendben talált.

1889 december 23.

Nagy, díszes küldöttség érkezett a hajónkra, amely megszemlélt mindent, hajót, legénységet, és dícséretet kaptunk. Azután kimentünk a tengerre és vitorlagyakorlatot tartottunk. Délben már ismét a kikötőben voltunk.

Délután négy órakor fölvettük a horgonyt, és elhagytuk Triestet. Póla felé haladunk gyors ütemben. Éjjel tizenegy órakor már Pólában a bójéra szálltunk.

1889. december 24.

Tisztogatás a hajón.

1889. december 25.

Bár karácsony első napja van, a hajón mégis tisztogatás folyik.

Délután két órától esti tizenegy óráig kint voltam szabadságon Pólában. Már kilenc órakor vissza akartam menni a hajóra, és már egészen a mólónál voltam, amikor mégis úgy határoztam, nem megyek vissza, hiszen tizenegyig szól a szabadságom. És ez igen nagy szerencsém volt, hogy akkor kinn maradtam a parton, mert a ladik, amelyikkel a barátaimmal a hajóhoz akartunk menni, a hajó közelében felborult. Az este sötét, hideg és szeles volt, a ladikban lévők mind a víz alá merültek. Mindnyájukat kimentették, kivéve egy Godina nevű olasz fiút (86-os szolga), aki esés közben a fején ütést kapott és belefúlt a vízbe. Másnap délután a búvárok vették ki a vízből. Pedig úgy akarta a szerencsétlen fiú megkönnyíteni a menekülést, hogy a cipőjét levetette és beledobta a vízbe.

Ha akkor én is beszállok a ladikba, szerencsétlenül járok, de legalább is egy friss fürdőt vettem volna.

1889.december 26.

Délelőtt hajóvizit, délután nagygyakorlat.

1889. december 27.

Délelőtt Sternelk ex tengerész admirális jelenlétében nagy gyakorlat. Délután próbaút, géppróba és vitorla gyakorlat, szóval mindenből vizsgáztunk.

1889. december 28.

Kihajóztak Pólában és a kaszárnyába küldtek, hogy onnan szinte azonnal a Dalmát nevű kaszárnyahajóra küldjenek. Innen mint korvett matróz jártam három hétig tizenkét emberrel a Prinz Eugen nevű páncélhajóra. Azután négy hét szabadságot kértem, amit meg is kaptam.

1890. január 26.

Négy hét szabadságot kaptam.

1890. január 28.

Útnak indultam kellemes, kedves és szép hazám, Magyarország felé. Úgy érzem magamat, mintha mennyországban volnék. Valóban szép és kellemes öröm az utazásom. Hölgyek és férfiak, olaszok és németek vesznek körül. A Saidán tett utazásom élményeit mondom el nekik, amit ők szivesen és csodálkozással hallgatnak. Horvát nyelven is szólnak hozzám, bár a horvát nyelvet nem értem egészen, s így olaszul válaszolok Ez alkalommal két horvát nő kezdett beszélgetni velem, akiket megértettem ugyan, de válaszolni olaszul tudtam. Erre ők azt mondták, hogy nem tudnak olaszul, pedig tudtak, csakhát sejtették, hogy egy kicsit tudok horvátul is, és így akartak beszélgetni velem. Én azonban továbbra is olaszul tréfálkoztam velük, ami igen kedélyes társalgást idézett elő, és jót mulattunk úgy mi, miként a jelenlévő többiek.

Este tíz órakor Fiuméba érkeztem, ahol várni kellett másnap reggel kilenc óráig. Ez alkalommal megtekintettem a várost, ami igen szép és tiszta, nemhiába magyar város. Itt már többekkel magyarul beszéltem. Voltam már sokszor Fiuméban, de csak a kikötőben, minthogy szabadságot nem adtak és nem mehettünk szárazra.

1890. január 29.

Reggelire jó kávét ittam kiflivel, ami csak a szép magyar hazában kapható. Igen jól éreztem magamat, mert már magyaros eledelt ehettem.

Reggel kilenc órakor vonaton tovább folytattam utamat a sok földalatti alagúton keresztül. A leghosszabban egy fél óráig ment a vonat keresztül.

Délután már magyar földre érkeztem Itt már igazi volt az örömem és kellemes volt az utazásom szép magyar lányokkal.

Többen azt kérdezték tőlem, hogy hol tanultam meg magyarul, mire persze az volt a válaszom, hogy itt Magyarországon, ahol születtem. Erre nagy volt aztán a csodálkozásuk, hogy született magyar vagyok, s mégis olyan rosszul beszélek magyarul. Én magam is csodálkoztam ezen, és csak otthon vettem észre, hogy rosszul beszélek. Dehát nem is csoda, hiszen három és fél éve magyarul nem beszéltem, csak németül és olaszul.

1890. január 30.

Reggel kilenc órakor már Budapesten voltam, és bekopogtattam egyik testvérbátyámhoz, Danihoz, akit tizennyolc éve nem láttam. A neje fogadott, akit akkor láttam először. Miután férje után tudakozódtam, kérdezte, hogy kihez van szerencsém? Bemutatkoztam és mentem bátyámhoz, aki aludt, de fölébredt a kardom csörgésére, s nagyot nézett. Kérdem tőle, hogy nem ismer meg? De hogy is ismert volna, hiszen hatéves koromban látott utóljára, most pedig huszonnégy éves vagyok.

Volt aztán örömük nekik is, nekem is. Két napot náluk töltöttem, ami egy percnyi időnek tűnt. Az első este elvitt Dani bátyám a Nemzeti Szinházba, majd másnap megmutogatta a várost. Leo nevű kisfiával sétáltam a Kerepesi úton. Olyan kitünően éreztem magamat, hogy azt ki sem mondhatom. Pesten van egy öcsém, Elemér az unokabátyámnál, kiket egy napig kerestünk, de nem találtuk.

1890. január 31.

A két nap eltelt és útnak indultam este Tisza-Szalók felé, kedves jó anyámhoz, hová másnap reggel kilenc órára érkeztem meg.

Ilonka nővérem éppen a ház előtt volt, s megijedt tőlem. Beszaladt jó anyámhoz és mondta, tessék jönni, mert egy katona jön ide. Erre jó anyám kijön s látja, hogy fia Miklós áll előtte. Ő persze megismert, bár négy éve nem látott. Most volt ám öröm mindannyiunknak. E szabadságom felől itthon semmit sem tudtak, meglepetés volt.

Na, aztán mindenki előtt bámulatos voltam. Az utcán megálltak és úgy csodáltak, mivel nálunk olyan viseletet még nem láttak, mint amilyen nekünk haditengerészeknek volt.

Otthon időztem egy hétig és azután Egerbe utaztam kedves testvéreimhez és rokonaimhoz, ahol három napot töltöttem nagy örömben és boldogságban. Egy nevelőnő nagyon szerelmes is lett belém.

Megjegyzendő itt, hogy hazaérkezésemkor azonnal jó anyámat kérdeztem, hogy Ilonka kedvesemhez kimenjek-e holnap? S ő mondta, hogy nemrégen ment férjhez, mit hinni nem akartam, mivel igaz kedvesemnek tudtam. Négy és fél évig volt a kedvesem, de így már el kellett felednem, amit nagyon sajnálok. Hiába, a lányok csalfák, ő is csalfa volt, de én boldog és megelégedett életet kívánok neki, mert igazán szerettem.

Egerben kitünően telt az a pár nap. Azután elbúcsúztam kedves rokonaimtól s ismét visszatértem jó anyámhoz, hol újra örömmel fogadtak.

Másnap Ilonka nővérem kért, hogy menjek el vele Tomajpusztára (hol az én volt kedvesem szülei laknak). Én el is mentem kérésére és csakis Schmidt úr házához tartottunk, ahol nekem jó barátom volt. Itt találtam még két fiatal leánykát, kiket még gyermekkoruktól ismertem. Szivesen fogadtak és jól éreztem magamat. Innen még aznap hazajöttünk jó anyámhoz. A farsangot otthon töltöttem.

1890. február 16.

Bál volt, ahol két fiatal leánykát ismertem meg. Az egyik, névszerint Jusztika, volt kedvesemnek a nővére volt, akivel igen jól mulattam. Megtetszettünk egymásnak, és szemmel vallottunk szerelmet, úgyhogy kedvesemnek nevezhetem.

A bál elmúlt és elbúcsúztam a két leánykától, így Jusztikától mostmár vonzalomból, s elbúcsúztam szüleiktől is.

1890. február 20.

Ma volt az utolsó mulatságom. Kedves jó keresztszüleimnek volt mennyegzőjük huszonöt éves évfordulója, ahol saját szerzeményű szavalatot mondtam.

1890. február 21.

Ma búcsúztam el otthonról, amely igen szomorú pillanat volt.

1890. február 22.

Reggel útnak indultam a vonathoz, gyalogosan mnetem, egyedül, az út igen szomorú volt. Az elválás is, olyannyira, hogy sohasem indultam útnak még ily nehezen, mint e napon. Jó anyám házától egészen az állomásig keservesen sírtam, mi nálam már nem szokott megtörténni, de akkor a szívem majd megszakadt. Most tudtam már, hogy mi vár rám, s lehet, hogy talán a szép magyar hazát nem is fogom többé látni.

A vonatra kisírt szemekkel ültem. Voltak társak is, de azok se vígasztaltak, nem is vígasztalhattak meg, oly elkeseredett voltam. Még a Dárius kincse sem tudott volna megvígasztalni, pedig szegény vagyok.

Jegyet csak Kálig kaptam, és Kálban újra váltottam jegyet a gyorsvonatra Szolnokig. Szolnokon négy óra hosszáig kellett várnom. Én magam intéztem így, hogy lemehessek a városba és a régi kedvesemet fölkereshessem. Meg is találtam, bár csak akkoriban ment oda lakni a férjével.

Ismeretlen voltam Szolnokon, s összejártam a várost. Előbb a férjet, azután a hűtlenné lett kedvesem találtam meg, aki örvendett a viszontlátásnak. Csaknem elfeledte, hogy már menyecske, s úgy tűnt fel nekem, mintha megsajnált volna engem. És sajnált is. De én csak azért háborgattam látogatásommal, mert egyik levelében írt kívánságát teljesítettem, amely levelet Amerikában, New Orleans-ban kaptam meg.

Én is igen szomorúan néztem vele szembe, de boldog életet kívántam neki  és eltávoztam.

Este nyolc órakor már Budapestre érkeztem, hol a központi állomáson fivérem, Elemér várt rám, aki rám ismert. Lakása az unokabátyámnál van, ki áldott jó ember, s van egy kedves neje. Valóban igazi rokonok. Szeretetüket bebizonyították, s két napig tartózkodtam náluk. De hiába voltak körülöttem szerető rokonok, én igen szomorú és komoly voltam, nem tudtam mosolyt erőltetni az arcomra. Észrevették, hogy valami bánt. Igen, bántott, hogy már útban voltam a szép hazát elhagyni.

Dani bátyám mondta is, hogy egészen megváltoztam, és csodálkozott, hogy olyan gyorsan.

Azután Budapestről is útnak indultam. Az állomáson találkoztam egy matrózzal, akivel együtt utaztam. Együtt ittunk szomorúságunkban, és tengerész dalainkat énekeltük egészen Fiuméig.

Fiuméban tíz óra hosszat vártunk, és másnap reggel indultunk Póla felé. Egy jó barátom is velünk jött, szintén altiszt, Kalmár nevezetű, ki Fiuméban volt szabadságon. Fiumétól Póláig így hármasban ittunk és elbeszéltük egymásnak a boldog szabadságot.

1890. február 27.

Délben tizenkettőkor jelentkeztem a pólai tengerészkaszárnyában. Tizenhárom órát késtem, de szót sem emeltek érte. Kikaptam a tíz forint Lehnungot, és a Dalmát nevű hajóra küldtek, s onnan a Prinz Eugen-re jártam mint korvett tengerész három hétig. Azután a Póla nevű transport hajóra hajóztak be, amely hajóval Dalmáciába mentünk. A főhajórajhoz szállítottunk hadianyagot és egy hónapig gyakorlatot tartottunk.

Ekkor voltam Rogosniza nevű faluban, hol a kedvesemtől, Jusztikámtól az első nyilt szerelmi vallomást kaptam. Igen jól éreztem magamat, miután a levelet megkaptam, pedig a hajón komisz életem volt. Sok volt a szolgálat. Ladikban kellett lennem éjjel-nappal, ha kikötőben voltunk. A tengeren pedig négy óra szolgálat után egy óra szabad volt.

Egy hónap elteltével elhagytuk a hajórajt és Pólába visszatértünk, hol sok mindenféle anyagot behajóztunk, hadikikötő építéshez valót, és vittük Teodóban történő felhasználásra.

Teodóban voltam szabadságon. Kint jól megvacsoráztam, igaz, hogy csak szardellát, minthogy semmi mást nem lehetett kapni. Dohányt azt kaptam olcsón és jót. Vettem emlékbe egy törülközőt „Dobro jutro” felírással.

Teodóból Cattaróba és Castelnouvóba utaztam, a tiszteket vittük. Most láttam az egész Dalmácia kincsét és szépségét. Castelnouvótól Cattaróig sok várost és falut lát az ember, ami különösen szép látvány a tengerről, ahonnan én is élvezhettem. Teodó is igen szép és kellemes hely, és igen jól éreztem magamat, minthogy a hajón igen rossz volt a sorsom. E halyón volt egy kapitány, első kapitány volt, aki igen haragudott a magyarokra. Egyszer raportra rendeltek elé. Engem ismert a Saidáról, és három nap áristomot kaptam tőle, mert feleseltem. De áristomban nem voltam egy percig sem, mert szolgálatom nem engedte, de a könyvembe beírták. Azzal meg nem törődöm, ha tele írják is, csak az idő múljék.

De aztán megváltozott a helyzet, mert Pólába érkezve a legénységet kihajózták. Én még a hajón maradtam első rezervába (tartalék) egy hónapig. Azután a Dalmát nevű hajóra kerültem, ahol azonban csak három napig voltam, mert a Spalato nevű torpedó anyahajóra hajóztak be.

 

1890. junius 25.

A Stefanie nevű toronyhajóra hajóztak be. Németországba fogunk utazni.

Itt említem meg, hogy vannak hadihajók, amelyek egyedül tesznek meg hosszabb utazásokat. Ezek leginkább fahajók. Vannak azután hadihajók, amelyek csoportosan teszik meg útjukat. Ezeket teli hajórajnak nevezik. Vannak azután nyári hajórajok, amelyek páncélhajókból és torpedó hajókból állanak. Ilyen a jelenlegi hajóraj: Rudolf, Stefanie, I.Ferenc József páncélos toronyhajó és a Tieger torpedó anyahajó.

Most külföldi országokba fogunk hajózni. Megjegyzendő, hogy páncélhajórajunk legtöbbnyire azAdrián, a mi tengerünkön szokott gyakorlatozni.

A mi hajónkon 450 főből áll a legénység. A behajózás után próbautat tettünk, azután pedig a hajó tisztogatásához fogtunk. Majd az élelmiszer behajózása következett.

A hadihajó részére eltartható élelmiszert kell behajózni, mint pl. Kétszersültet, sózott húst hordókba csomagolva, konzervhúst stb. A sós húsnál jobb a konzervhús, ami csaknem jobb még a friss húsnál is. Ebből előírás szerint kétszer-háromszor adnak egy héten a legénységnek. Ezeket az élelmiszereket csak a nyilt tengeren fogyasztjuk, amikor nem lehet friss holmit beszerezni.

Hosszabb útnál egy magányos fahajó, mint például a Saida, 30 napig is kint marad a tengeren, amikor hat-nyolc ökröt behajóznak az ellátásra.

1890. július 19.

Most, amikor az előkészületek befejeződtek, s a lőport és ágyúgolyókat is behajózták, szemlét tartott Admiral Sternelk, a tengerészet parancsnoka az összes hajókon. Nem tudom, hogy a mi hajónkon meg volt-e elégedve, de az bizonyos, hogy a torpedó előkészületekkel nem. Nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy kifogásolni valója van.

Ezen a napon a hajóra fel volt húzva az osztrák hadilobogó, melyet Stefánia saját kezűleg készített. Tiszta selyemből van, hossza 12 méter, szélessége 7 méter. Tehát gyönyörű ereklye.

Este kilenc órakor a torpedómester öngyilkos lett, forgópisztolyával főbelőtte magát. Lehet, hogy a sikertelen szemle miatt, lehet, hogy más miatt követte el tettét. A lövésre persze összeszaladt az egész legénység, és a tisztek is, természetszerűleg az orvos is, aki segédkezett ugyan, de hasztalan, mert rögtön meghalt.

Pár perc múlva újra egy dörrenés hallatszott. A lövés hangja után mentek, és az egyik gépaltisztet találták meg, aki kioltotta a saját életét. Roppant zavargás támadt a hajón e kettős öngyilkosság láttán, annál is inkább, mert mindketten közszeretetben állottak a hajón. A legénység eleinte zúgolódott, később fenyegetőzött: „lesz még több is, de nem ilyen végzettel!”

Holttestüket még az éjjel kivitték a szárazföldön lévő tengerészkórházba. Helyettük pedig hajóztak be másik két matrózt.

1890. július 21.

Utnak indultunk. Uram, irgalmazz! Most indulok harmadszor külföldi útra. Az első külföldi utamat a Leopárd torpedó anyahajóval tettem meg, amely két hónapig tartott, a második utam a Saida fa vitorlás hajóval 15 hónapig, ezt a harmadik utamat a Stefánia nevű hajóval készülök megtenni.

Igen kedvetlenül jöttem erre a hajóra, mert tudom, hogy a katonai szolgálati időmre rászolgálok. Már meguntam az utazást, a szolgálatot és a szenvedést, és most ismét külföldre kell mennem ahelyett, hogy kedves szép hazámba mennék végleges szabadságra.

„Jó Istenem, kérlek téged, vezérelj és segíts, hogy még kedves hazámba visszatérhessek. Ne engedd, hogy az utolsó napokon elvesszek, vagy szerencsétlenséget szenvedjek. Köszönöm, hogy eddig segítettél, és baj nélkül teljesíthettem szolgálatomat.”

Pólából kifutottunk reggel nyolc órakor. Velünk jött az admirális is. Gyakorlatot tartottunk, amely csak délután végződött Zára városa mellett. Itt az admirális átszállt egy vadász hajóra, és bement Zárába. Mi pedig folytattuk utunkat Olaszország felé.

1890. július 23.

Elértük a messinai szorost. Az egyik parton Reggio város, a másikon Messina fekszik. Gyönyörű ez a vidék, nekem nagyon tetszik. Én már ötödször járok erre, és most is megtekintem. Itt van két tűzhányó, az Etna és a Stromboli. A messinai szoroson átmenve, illetőleg Szicíliát elhagyva utunk Gibraltár felé vezet.

1890. július 24.

Ma már sóshúst és kétszersültet kaptunk, amit én, mint vén tengerész jó étvággyal fogyasztottam el, míg az, aki nem látta vagy nem ízlelte, az otthagyta.

1890. július 28.

Reggel elértük Gibraltárt és lehorgonyoztunk a kikötőben. Az itt lévő nehéz angol hadihajókat ágyúlövéssel üdvözöltük, amit azok viszonoztak. Ezt az angol várost már láttam, és voltam kint szabadságon. A tapasztalataimról korábban már beszámoltam.

1890. július 29.

Ma megkezdődött a szén behajózása és tartott két napig.

1890. július 31.

Felszedtük a horgonyt és elhagytuk Gibraltárt. Egyenesen Portsmouth-ba akarunk menni, de szenünk elfogyott, és kénytelenek voltunk Spanyolország Terrol nevű hadikikötőjébe befutni, és ott szenet behajózni. A többi három hajónk megmaradt az irányban és Portsmouth kikötőjébe tart.

Terrol kikötőjében szintén volt néhány hadihajó, és úgy mint rendesen, az első nap ágyúlövésekkel telt el. Itt az a különös, hogy bármit vegyen is az ember, minden egy schillingbe kerül. Ezért az olaszok elnevezték e helyet „egy schilling városának” (citta di una schilling). A mi pénzünkben egy schilling ötven krajcárt tesz ki.

Megjegyzendő, hogy itt is, miként egész Spanyolországban, az emberek a bikaviadalokban lelik örömüket.

1890. augusztus 6.

Felvettük horgonyunkat és elhagytuk Terrolt reggel öt órakor. Most már van elég szenünk.

1890. augusztus 8.

Délután egy órakor befutottunk Portsmouth-ba, ahol találkoztunk a három előre jött hajónkkal.

Ha az ember bejárja az egész világot, mondhatja, hogy a hangult mindenhol egyforma, mondhatja, hogy mindenhol egyformán szegények az emberek. De ha angol birodalomba ér az ember, mindjárt látja, hogy az a hely, ahol jár, az csak angol lehet. Mert mindenfelé csak jólétet, anyagi javakban való dúslakodást, élénk kereskedelmi forgalmat, kényelmes életet, pompát lát az ember. A nép kedélyén, hangulatán látni, hogy van pénzük, már pedig ha pénz van, akkor van minden.

Portsmouth kikötőváros minden kényelem szerint megépített város, számtalan ékesmívű palotával, és szépen kiépített tengerparttal. Megemlítem, hogy a kikötőben a legénységnek friss élelmet kellene kapnia, és most megéltük azt, hogy itt konzervhúst és cvibakot (kétszersültet) kapunk. Nem azért, mintha drága lenne az élelem a városban – mert ha bármilyen drága is, előírás szerint friss élelmet kell adni – hanem azért, mert a tiszt urak nem törődnek velünk, csupán a saját kényelmükre gondolnak. Sokszor mondtam már, hogy a hadihajó nem más, mint egy utazókocsi, amelyen a tiszt urak az utazók, a legénység pedig a kocsihúzó lovakat helyettesíti. Ilyenformán persze elmegy az ember kedve minden szolgálattól.És mennyire fáj ez nekünk, osztrák-magyar matrózoknak, ha beszélünk más nemzetbeli matrózokkal, és ők elmondják az életüket, s látjuk, hogy milyen nagy különbség van az ő és a mi matrózéletünk között.

 

1890. augusztus 11.

Reggel öt órakor Portsmouth kikötőt elhagytuk, és elmentünk a szigetére, ahol Viktória királynő kastélya van, paradicsomi és festői szépségű helyen. Itt a királynőt ágyúdörgéssel üdvözöltük, ő pedig először a Rudolf hadihajóra ment, és azután sorban megnézte mindegyik hajót. Mindenki iránt barátságos volt, észre lehetett venni, hogy kedves vendégei voltunk. A tiszt urak mindnyájan meg lettek híva ebédre. A parádé elkezdődött reggel hét órakor, és tartott délután négy óráig. Az ünnepség befejezése után, délután hat órakor mi, a Stefánia és a Franz Josef kifutottunk a tengerre. A Franz Josef másfelé tartott, mi pedig Cooxhafen felé vettük utunkat. Igen szép időnk volt, ami az északi tengeren ritkaság.

1890. augusztus 13.

Délután befutottunk Cooxhafenba, ahol egy szép nagy német hadihajó, a Mars nevezetű várt ránk. Horgonyt dobtunk és lövésekkel üdvözöltük, amit viszonoztak. Mondhatom, hogy a Bruderek igen előzékenyek voltak.

1890. augusztus 14.

Reggel kilenc órakor a mi hajónkról és a német hajóról kiment a legénység a helgolandi csatánál elesett osztrák és német harcosok sírját megkoszorúzni a cooxhafeni temetőben, a csata 26. évfordulója alkalmából.

A síremléknél – amibe a hősök nevei vannak bevésve – ünnepélyes istentisztelet volt, amelyet a mi hajópapunk végzett, és a parancsnokunk igen szép és megható beszédet mondott. Azután következett a síremlék megkoszorúzása. A koszurúk egyik részét a német tisztek, másik részét a német polgárok, a harmadik részét pedig mi vittük. Ferenc József, a mi királyunk is küldött egy koszorút, amely legalább 1500.- forintot kostálhatott. Igy igen szépen meg lett ünnepelve az elesettek évfordulója.

Meg kell említenem, hogy itt is cvibakkal és sóshússal élünk. Csupán mielőtt kifutottunk, hajóztak be friss élelmet.

1890. augusztus 15.

Elértük Dánia északi sarkát. Minthogy az idő esős és ködös volt, a parancsnok nem mert továbbmenni és így a sík tengeren horgonyt dobtunk. Éjfél után kitisztult az idő és horgonyunkat felvéve folytattuk utunkat Koppenhága felé.

1890. augusztus 16.

Este hét órakor befutottunk Koppenhágába.

1890. augusztus 17.

Este felhúztuk a kis Flaggen gálát és huszonegyet lőttünk, mert ma van Őfelsége születésnapjának előestje.

1890. augusztus 18.

Ma felhúztuk a nagy Flaggen gálát (díszlobogó) és szintén huszonegyet lőttünk. A dánok is tisztelgő lövéseket adtak le. Este ugyanígy történt a zászlók lehúzásakor, ami után a dánok meginvitáltak bennünket vacsorára. Az 1886-ban Pólában járt dán hadihajó legénységének megvendégelését viszonozták ez alkalommal.

Pár nap múlva kifutottunk Koppenhágából és néhány napi utazás után elértük Svédországot, Kariszkrona kikötőt. Itt pár napig tartózkodtunk, majd Németországba, Kielbe mentünk, ahol igen szívesen fogadtak bennünket.

Volt a hajónkon a német császár, és úgy a hajót, mint a legénységet megszemlélte. Azután átment a hajójára, és mi a német hajórajjal hadgyakorlatot tartottunk, amely hajóraj legalább harminc páncélhajóból és ötven torpedó Boot-ból állott. Kielhez közel két kisebb helyre mentünk, s a német hajóraj mindig velünk tartott, s gyakorlatait végezte.

Nekünk igen jó dolgunk volt a hajónkon, aminek az volt az oka, hogy Hinke admirális, a hajóraj parancsnoka hajónkon tartózkodott, mivel hajója a Rudolf megsérült, és a kieli dokkba ment javításra. Mikor a Rudolf kijött a javítóműhelyből, az admirális ismét visszament a Rudolfra, és nekünk a mi Stefánia nevű hajónkon ismét sokkal rosszabb dolgunk lett.

Kielben háromszor voltam szabadságon és mindháromszor kitűnően éreztem magamat. A német Bruderek igen kedvünkben jártak, és mondhatom, hogy igen barátságos emberek.

Kielből kifutottunk, és Franciaország felé vettük utunkat. A németek minden oldalról üdvözöltek bennünket. Csakhamar elértük Cherbourg francia kikötőt. Csodálkozással néztem a francia páncélhajókat, amelyek valósággal ijesztőek.

Cherbourg-ot elhagyva Portugália fővárosába és kikötőjébe, Lisszabonba futottunk be. Itt már voltam a Saida hajóval, és szabadságon is voltam kint.

Lisszabonból kifutottunk és még aznap elhagytuk a táncoltató Földközi tengert, s áthaladtunk a Messina szoroson. Befutottunk Palermo olasz kikötőbe. Itt is voltam már a Saida hajóval, de szabadságot nem kaptam. Most voltam kint szabadságon, és megnéztem a várost, ami valóban igen szép és régi város.

Többek között voltam a katakombában, a kriptában, ahol nyolcezer halott van eltemetve, és mindegyiket lehet látni, persze csak a csontvázát. Sok szép régiséget láttam még, és igen jól mulattam.

Palermót elhagyva Triesztbe futottunk be. Itt voltam már vagy négyszer szabadságon, és mindig jól mulattam. Legutóljára egy igen szép és kedves német leánykával találkoztam össze, aki valóban igen nagy szeretetet mutatott irántam, úgyannyira, hogy elkéstem és nyolc perccel később érkeztem a mólóra tizenegy óra után. Igy túlléptem a szabadságomat, s csupán egy negyedóra múlva jött ismét a kis gőzhajó a tisztekért, s akkor én is a hajóra mentem. Jelentettem a szolgálattévő hadnagynak, hogy később jöttem. Jól van, mondta a hadnagy, aki igen jó ember volt, és aludni mentem. Másnap raportra kellett mennem, de a korvettkapitány nem tudta jelenteni, hogy miért vagyok kihallgatáson, és azt mondta nekem: Ön nem lett jelentve, hogy szabadságát túllépte, de tovább kint maradt, és így megérdemel egy kis büntetést. És egy havi hajóáristomot adott csupa szívességből. Na, így már november havában nem mehetek szabadságra.

Triesztből kifutottunk Póla mellett elhaladva fájt a szívünk, 86-os szolgáknak, hogy csak mellette haladunk el, és nem megyünk be a kikötőbe, hogy szabadulhatnánk haza. Így továbbra is szekíroznak bennünket. Már másodszor haladunk el Póla mellett és mégsem megyünk be. Legalább felé se mennénk, hogy ne is látnánk, és ne keserítene a látása.

Elhaladtunk hát mellette, és Dalmáciába érve Gravoza kikötőben nagy keserűségünkre 500 tonna szenet hajóztunk be. Így már biztos, hogy egyhamar nem fogunk szabadulni.

Gravozából Castelnouvóba futottunk be, ahol egész december 11-ig időztünk és gyakorlatokat tartottunk.

1890. december 11.

Este hat órakor kifutottunk Castelnouvóból és másnap reggel 9 órakor megérkezett elénk a Greif nevű hadihajónk, amelyen Sternelk tengerész parancsnok van. Amikor megláttam a hajót, elneveztem szabadító hajónak, de örülni előre nem merek, mert már többször megjártam. Most is azt signálták: „Fasana-ba befutni!” Jaj nekem, ha ismét szenet vagy bármit kell behajózni!

Újra Póla mellé megyünk. Ismét incselkednek velünk, vagy vérig akarnak szekírozni bennünket?

1890. december 13.

Reggel nyolc órakor Fasanaban horgonyt dobunk. Délben megérkezik a Greif nevű hajó. Tegnap ugyanis egy dalmát kikötőbe futott be, és azt signálta, hogy „Dampfklar” (teljes gőz). Az a beszéd járja a hajón, hogy Spalatóba megyünk.

Persze el vagyok keseredve. Délután felvettük a horgonyunkat és haladunk. Én keserűségemben már fel sem mentem a fedélzetre, hanem lementem a géphez és olvastam. Egy negyedóra múlva felmentem a fedélzetre, hogy megnézzem az űzőbe vett sík tengert, és mit látok örömtől meglepve, nem mást, mint Póla városát.

Egy órakor már a bójéhoz vagyunk kötve. Na, remélem, hogy már nem fogom többé hallani: „aller Man an Deck!” és „Stationen antreten!” (minden ember a fedélzetre, őrségek lelépni). Már hiszem is, hogy nem fogom hallani, mert készülünk a kihajózáshoz.

1890. december 16.

Ma engem kihajóztak, és még néhány matrózt, de még aznap a Helgoland hajóra küldtek, ahonnan a hajógyárba kell járnom. Ez ismét szomorúsággal tölt el, és fáj, hogy még most sem mehetek haza.

Három nap nagy nyugtalansággal telt el a Helgolandon, aminek eltelte után ismét a kaszárnyába küldtek. Most már megvolt az örömem.

1890. december 20.

Ma a kardomat kellett átadnom, amit szívesen és örömmel adtam át, csakhogy szabadulhassak tőle. Este kikaptam a szabadságos kiskönyvemet. Éjjel már el is hagytam a kaszárnyát és a városba mentem. Reggel még visszamentem a kaszárnyába a pénzemért és az utolsó certifikátért (bizonyítvány), mit délután megkaptam. Azonnal egy szép fiákerbe ültem, s az állomásra robogtam, végig a tengerparton, ahol sok nép volt. Fájt a szíve a többi tengerésznek, mert ők is szerettek volna jönni.

Ki is jött az állomásra három magyar tengerész, akik sírva búcsúztak tőlem. Az egyiknek még volt két év szolgálat, a másik kettőnek pedig egy-egy év volt hátra. De én vígan utaztam el.

Pragerhof-ban vártam kilenc óra hosszát. Innen sürgönyöztem Budapestre a testvéröcsémnek.

 

1890. december 23.

Reggel nyolc órakor már Budapesten voltam, hol testvéröcsém, Elemér várt rám. Együtt mentünk a lakására. Az unokabátyáméknál lakik, akik igen rokonszerető emberek. A karácsonyt náluk töltöttem. Hat napig voltam náluk, ami igen vígan és kedélyesen telt el.

Egy kedves kis leányka is volt többször a társaságunkban, Irmácskának hívták, és fiatal 15-16 éves lehetett.

Hat nap elteltével hazautaztam jó anyámhoz, hol a farsangot igen kedélyesen töltöttem.

1891. január 18.

Ekkor volt a szalóki iparosbál, ahol jelen volt Jusztika, kivel egy éve ismeretségben vagyok, s szeretjük egymást. De neki el kellett utazni a nővéréhez Szolnokra, s így magamra maradtam.

1891. február 21.

Egerbe utaztam szomorúan, annál is inkább, mert 19.-én kedvesemtől egy szószegő levelet kaptam.

Egerben munkát nem kaptam. Most munka nélkül vagyok. Óh, Istenem, hát ilyen nehéz a civil élet megkezdése? Hogy mi vár rám, azt nem tudom.

1891. február 28.

Ma kaptam munkát a Galasi nevű asztalosnál.

 

                                                                       Szakácsi Miklós

                                                           császári és királyi haditengerész

 

Szolgálattevésének helye és ideje:

Österreichische-ungarische Monarchie

Kaiserliche und königliche Marine

1886.okt.8. - 1890.dec.20.

Szakácsi Miklós obsitlevele

Nagyapám tengeren írott versei

Itt következnek nagyapa szeretett szülőföldjétől távol írott versei. Különösen az elsőt ajánlom figyelmetekbe, mely verstani szempontból szinte tökéletes. A szótagszámok, rímek, a sorok ritmusa, a kifejezésmód mind pallérozott gondolkodóra vall. A Jegyzetek cím alatti vers pedig a kuruckor bujdosó-énekeinek hangulatát idézi (Gy.I.)

 

Messze szép hazámtól

 

                                   Messze szép hazámtól, távol tengerparton

                                   Fejemet fáradtan két kezemre hajtom.

                                   Elmerülve nézek a zúgó habokra

                                   Lábaimnál játszik kékes színű fodra.

                                   Forró könnyeimet szélnek könnyű szárnya

                                   Idegenbe dobja, enyelegve, játszva.

                                   Elnézem a délre vonuló sok darvat,

                                   Kérdem: hová? merre?, de rám egy sem hallgat.

                                   Fölöttem a vésznek jós sirálya szálldos,

                                   Óh, ha megmutatná utam szép hazámhoz!

                                   Tenger felszínéről lomha felhők kelnek,

                                   Útjuk arra viszen: messze szép keletnek.

                                   Óh, ha arra mentek, álljatok meg kérlek,

                                   Had' üzenjek az én édes jó szülémnek.

                                   Mondjátok meg néki, hogyha arra szálltok,

                                   Nem látok én többé rezgő délibábot.

                                   Szomorú fogságom egy helyhez tart kötve,

                                   Szomorú fogságban leszek én örökre.

                                   Napjaim és éjem könnyek között folynak,

                                   Azt sem tudom mire virrad fel a holnap.

                                   Messze szép hazámtól távol tengerparton

                                   Fejemet fáradtan két kezemre hajtom.

                                   Szép keletről mintha vándorfelleg jönne,

                                   Mintha benne volna Édesanyám könnye.

 

                                   1889.okt.6.

 

Jegyzetek


Két fekete szeme

Üdvöm csillagának

Legyen bármily kedvesemtől

Ő édesanyjának

Párom lesz ő nékem

Tudom nemsokára

 

Megyek én már távol,

Adok kezet százszor,

Reá áldást mondok

Isten tudja hányszor.

Szeretetből áldom,

Kitől meg kell válnom.

 

Óh, immár énnékem

Bús rabnak kell lennem,

Mert nem szeret engem.

Áldott fekete szem

Mivel én szeretem.

Kértem: ő szeressen,

Elutasít engem.


 

Rendelés

A Galéria hadművelet c. regényem megrendelhető nálam egyszerű email-el a következő címen: artcopy@freemail.hu

Ára: 500.-Ft/pld + postaköltség. Fizetés átutalással.

Amint az összeg megérkezik számlámra, 2 napon belül levélként postázom.

Ha írni akarsz nekem

Ha üzenetet akarsz küldeni nekem, kérlek írj az

artcopy@freemail.hu címre!