Nicola írásai

Az írás nem szakma, hanem életforma

Előszó a naplóhoz

Kedves Olvasó, aki kezedbe veszed ezt a naplót, kérlek, ne ítélj hamar felőle! Akinek írását a kezedben tartod, meghalt mielőtt én megszülettem volna, s így nagy sajnálatomra már nem ismerhettem. Ő volt az anyai nagyapám. S mivel én magam amolyan könyvmolyféle voltam már gyermekkoromban, sokszor hallottam nagyanyámtól, amikor a Magyar Cserkész és a Zászlónk féltve őrzött és a kor politikája miatt dugdosott, újabb és újabb köteteit könyörögtem tőle - Hát még, ha nagyapád történeteit hallottad volna!

A napló - nagyobbrészt ceruzával írt, elmosódott - kéziratát lemásolta, a fonetikusan írt helységneveket pontosította és kilencven év múltán 1981 májusában legépelte a tengerész 69 éves fia, Szakácsi Gyula nagybátyám. Ő készített mellékletet a meglátogatott helységekről, a szolgálati helyként szereplő hajókról is. Köszönet érte.

Újabb 18 év elmúltával, 1999-ben a gépelt napló hozzám, az egyik unokához került, aki a maga korának szokása szerint számítógéppel archiváltam és egységbe szerkesztettem a szöveget. Szkenneltem és kijavítottam az időmarta fényképeket, és beillesztettem a napló szövegébe. A lényeget nem érintő, stilisztikai (többnyire szórendi) változtatásokat eszközöltem a szövegen, hogy annak stílusát irodalmibbá tegyem. Mindenesetre óvakodtam attól, hogy a több mint százéves szöveg szóhasználatát, aligha utánozható naiv báját megváltoztassam.

Gondold meg, kedves Olvasó, milyen különös és furcsa dolog, hogy egy ennyire szárazföldi országból, annak is egy Alföldszéli falujából valaki a haditengerészethez kerül katonának. (Ide inkább a Monarchia tengerrel határos országaiból sorozták a legényeket: Dalmáciából, Horvátországból.) Nagyapámon kívül egész életemben nem hallottam hasonló esetet.

Külön érdekes és elgondolkodtató, hogy ez az asztalos-legény verseket írt a távoli idegenben, nem is akármilyeneket. (A naplóhoz mellékelve ezekből kettő.) Olvasom a naplót, a verseket, és furcsa gondolatok születnek bennem. „Édes hazám!…” írja nagyapám, s ez szíven üt. Mi is használunk ilyen kifejezéseket, de tapasztalatom szerint különösebb érzelmi töltés nélkül, szinte csak megszokásból. Ha elolvasod a naplót, látni fogod, Ő ezt így is gondolta. A haza édes volt és Haza, így nagybetűvel (Elgondolkodtató az Egyesült Európához való csatlakozás előestéjén.)

Nagyapámról egyébként olvashatsz az általam írott családtörténetben, ahogy én nevezem, a Kagylókban. (Kagylók a tengerből.) Valóban nagyon sajnálom, hogy én már nem ismerhettem, nem beszélgethettem vele. Nagyanyám mesélt egy történetet, ami nem szerepel a Naplóban, s ezen csodálkozom, mert jelentős esemény lehetett. Ezeket pedig Nagyapa hűségesen leírta. Ime a történet.

Az egyik szemle alkalmával az uralkodói ház egy tagja látogatta meg a hajót. Tisztek és legénység felsorakozott a fedélzeten. A Felséges Úr előtt bemutatkoztak a tisztek és kadétok. Nevüket, rangjukat és nemzetiségüket mondták. Az egyik kadét, bizonyos Horthy Miklós nemzetiségeként az osztrákot említette. Sok évvel később Horthy Miklós Magyarország kormányzója lett. Nagyapám ama régi nemzet-tagadása óta utálta, haláláig.

Arra gondoltam, mennyi érdekes, színes történet – melyeket elmesélhetett volna nekem – múlt el nyom nélkül a távozásával. Mélységesen sajnálom ezt, s csak az ad némi vigaszt, hogy az egykori haditengerész talán ide pillant néha az égi vizekről és elégedetten mosolyog.

Őrizzük együtt az emlékét!

2002. december 12.

Írta: Gyenge István, a tengerész unokája

 

Szakácsi Miklós:

Naplóm (1866 – 1891)

Én, Szakácsi Miklós születtem 1866 március 12.-én Tisza-Szalókon (ma Abádszalók), Jász-Nagykún-Szolnok vármegyében. Atyám kántortanító volt. És én növekedtem szüleim karjai között. Iskolába jártam már akkor, amikor beszélni tudtam. Az elemi négy osztályát csakhamar elvégeztem, úgyannyira, hogy már kilenc éves koromtól többször mint tanító szerepeltem az iskolában. Különösen olyan időben, amikor segédtanító nem volt. Vőlegényeket és menyasszonyokat is sokat tanítottam a keresztény hitre, arra, mit egy házasulandó párnak tudnia kell.

Ezek mellett igen szenvedélyes méhész voltam. Mint gyermek sokat madarásztam, s több galambot tartottam. Nagyon szerettem fürödni járni a Tiszára.

1878

Midőn tizenkét éves lettem, a pályaválasztás került szóba, és szüleim abban állapodtak meg, hogy taníttatnak. Atyám több folyamodványt nyújtott be pártfogókhoz, hogy kevesebbe kerüljön a taníttatásom, de egyet sem sikerült megnyerni. Így elhatározták, hogy taníttatnak, ha akarok tanulni, de úgy gondoljam meg, ha megbukok, akkor haza se menjek többet. Egy év próbaidőm volt erre.

Az első gimnáziumot magántanulóként akartam elvégezni. Atyám és a segédtanítónk tanítottak. Midőn azonban Egerből megérkezett a sok könyv, én megijedtem tőle, hogy már most oly sokat kell tanulni, hát még később. Azért hozzáfogtam s pár napig tanultam is szorgalmasan, de később elment a kedvem, elfogyott a türelmem a sok mindenféle könyvtől. Csak azon könyveket tanultam, melyek érdekeltek, a többit nem. Látta ezt jó atyám és az egyik napon azt mondta: "Hallod-e, Miklós, látom, hogy neked azon könyvek igen becstelenek, dobd el azokat és menj a kertbe, vigyázz a méhekre, úgy sem lesz belőled semmi." Nekem se kellett kétszer mondani, félbe hagytam a tanulást.

De nem addig volt ám az! Csak tovább kellett menni, mesterséget kellett választani. Tizenhárom éves korom volt a határidő, ameddig otthon tartanak, tovább nem.

Atyám kereskedőnek akart adni, de nem sikerült. Elvittek Szolnokra is, de mire odaértünk nem kellett a tanuló Monszpart Lászlónak. Hazavittek így hát Szalókra, és az asztalos pályát választottam.

1879

Betöltöttem a tizenharmadik évet, amikor Egerbe vittek Baranyai Gyula asztalos mesterhez, ki még új házas és új mester volt. Egy évig jól ment neki az üzlet, de nagy lump volt s mindenben hanyatlott a lumpolás miatt, másrészt az asszony rossz nyelve miatt rossz életet élt az új pár.

Emiatt én is szűkölködtem és keserű életet éltem. Egy kisfiuk született nemsokára, kit nekem kellett dajkálni. Mosogatnom kellett, tűzifát vágni, ruhát mosni, disznóval bánni, szóval mindenes voltam. De csak tűrtem, szenvedtem, éheztem is, de haza sohasem írtam panaszos levelet.

1880

Egy év eltelt és szüleim hazahívtak a húsvéti ünnepekre. A mester eleresztett tizennégy napra. Persze midőn hazaérkeztem, alig ismertek meg szüleim, úgy megváltoztam a sok mindenféle külső, konyhai és szobai munkától.

Amint azután kérdezték tőlem, elmondtam, hogy milyen munkát végzek, s hogy üzleti dolgokat nem. Szüleim azt mondták, nem eresztenek vissza oda, aminek én nagyon örültem, mert ott csakugyan rossz volt a sorom.

Abádon lettem tanuló Bíró Bálint asztalos mesternél, ahol minden tekintetben kielégítő volt a helyzetem, és csak a műhelyben dolgoztam. Igen ám, de Baranyai Gyula szerződést kötött négy évre, és követelt vissza. Azt írta atyámnak, hogy bármibe kerüljön is, de nekem vissza kell mennem. A szerződés felbontására volt ugyan ok, de ő nem akarta az okot elismerni.

Én már megkóstoltam a jó mesternél a tanulást a rossz után, és azt feleltem vissza: "Inkább a Tiszának megyek, de vissza nem!" Három hónap telt el irka-firkákkal s nem egyeztek meg. Én Bíró Bálintnál tanultam azidő alatt is. Végre a városházára hívták atyámat, hol kérdik: "Mi van a fiával? Egerből jött rendelet, hogy visszavigyük, zsuppoljuk. Vigye kántor úr, be, s egyezzenek ki, mert mi azt nem tesszük, hogy a fiát zsuppoljuk."

Igy hát jó atyám a segédtanítóra bízott, hogy jöjjön velem Egerbe, mert jó atyám már öreg volt az utazásra, de a segédtanítónak - kit Puskovits Tivadarnak hívtak - meghagyta, hogy annál a mesternél semmi esetre se hagyjon.

Midőn Egerbe érkeztünk, engem a segédtanító a Ciszterciek előtt hagyott, hogy várjam ott meg, majd ő elmegy a mesterhez. A mester a Mária utcában lakott. El is ment, ahol le is itatták, s engem délután a mesterhez kísért, hol még illetlen szavakkal is traktáltak, s mondták: "Itt fogsz maradni, itt jó helyed van", mire azt feleltem: "Jó, itt maradok most, de meg fogom mutatni, hogy itt föl nem szabadulok, pedig el sem fogok szökni." Azután sírva mentem ki a műhelybe. (Megjegyzendő, hogy igen anyás voltam.)

Azután igen sok viszontagságon mentem keresztül még egy évig. Ez év alatt minden levelemben azt írtam haza: "Kedves Szüleim, ha engem ennél a mesternél hagynak, nem lesz belőlem semmi. Én ugyan tűröm a szenvedést, ha fát hasogatnak is a hátamon, de itt az üzletágat nem tanítják. Akkor aztán ne nézzenek rám rossz szemmel, ha felszabadultam és képtelen leszek megélni, s szüleimre támaszkodom, azt mondom, hogy tartsanak el, mert nem vették a szavaimat semmibe."

1881

Egy év eltelte után jó anyám bejött Egerbe és törvény útján elvett a mestertől. E dologban Petrovics Ferenc jó rokonunk sokat segített, s kihallgatott engem, mi oknál fogva akarok eljönni. Almási Felix tanácsos azután a szerződést felbontotta, s a végzést írásban ki is adta, hogy Szakácsi Miklós fölmentetik Baranyai Gyula asztalos üzletétől, s tanulmányait bárhol folytathatja.

Ezek után engem Szabó Mihály asztalos mesterhez adtak tanulónak, aki a Vöröskút utcában lakott, és engem fölfogadott a hátralévő két évre, hol azután jól ment dolgom, csakis az üzletben használtak s minden tekintetben kielégítően bántak velem.

1882

Egy év eltelte után, az én tizenhetedik éves koromban jó atyám meghalt. (1882.nov.27.)

1883

Tizenhét éves koromban fölszabadultam Szabó Mihály asztalos mesternél, s onnan elmentem Barna Manó asztalos üzletébe dolgozni, mint fiatal segéd. Itt huzamos ideig dolgoztam, s ruházatot szereztem.

Egyszer aztán gondoltam egyet s elmentem Balkaihoz. Már akkor elég jól dolgoztam és fél évig nála maradtam dolgozni.

 

1885

Szeptember 14.-én Tisza-Szalókra mentem búcsúba és bálba. Már táncolni is tudtam és igen jól mulattam. Itt ismerkedtem meg egy szép leánykával, név szerint Schmidt Ilonkával, akivel - miután Egerbe visszajöttem - leveleztem, és ő a kedvesem lett. A kedves vonzalma miatt ez időben sokszor hazarándultam és jókat mulattam a bálokban. Egerben szintúgy sokat jártam bálokba. Annyira szerettem táncolni, hogy kimentem volna a világból a táncért. Szerettem a lányokat, azok is engem. Mulató, víg voltam és friss, de semmiféle italt nem szerettem csak a vizet, mi még kedvesebbé tett szemükben. Valóban szép volt az életem, bárcsak mindég úgy tartott volna.

1886. február 28.

Búcsút vettem Eger városától. A polgári bálban most is kitűnően  mulattam, reggel a bál után kocsira ültem, s mentem Tisza-Szalókra, ahol megvártam a sorozást.

1886. április 7.

Madarason voltam sorozáson. Be is soroztak császári és királyi haditengerésznek.

A sorozás után otthon maradtam, Kribaum Gézánál dolgoztam, ahol igen szerettek. De Ilonka messze volt Szalókhoz, mivel Tomajon lakott. Ezért elmentem Kúnhegyesre dolgozni Kota Imréhez, hogy közelebb legyek hozzá. Itt szintén szerettek és jó dolgom volt. Sokat mulattam, bál, lakodalmak egymást érték. A lakodalmakban mint vőfély szerepeltem, Ilonka pedig mint koszorúslány.

1886. szeptember 8.

Elhagytam Kúnhegyest és hazamentem Szalókra bútorainkat kijavítani, és a háznál lévő összes asztalosmunkát elvégezni, hogy amíg katona leszek jó anyámnak legalább ezekre ne legyen gondja.

1886. szeptember 14.

Búcsúbált rendeztem, mivel október 10.-én már Szolnokon kell jelentkeznem. A bál után kedvesemmel haragba lettem. Cifra eset volt, ami igen megzavarta a fejemet. De a lányt szeretem, bár két hétig sem mentem hozzá. Atyjával találkoztam, akitől búcsút vettem és mondtam neki, hogy nem megyek hozzájuk a lánya végett. Az okot nem mondtam, de ő kért, hogy legalább amidőn távozom hazámból, menjek el. Én megígértem, hogy elmegyek.

1886. október 8.

Elbúcsúztam rokonaimtól és jóbarátaimtól, 9.-én pedig kocsira ültem és az állomásra vitettem magamat. Ilonka nővérem, Gyula fivérem és egy barátom jött velem a kocsin, végig a városon. Akik csak láttak kalapot emeltek és búcsút intettek, mert mindenki ismert Szalókon. Láttam néhány asszonyt és lányt sírni is, akik talán engem sirattak. Úgy láttam köztük volt jó anyám is. Én ugyan nem sírtam, de szomorú voltam.

Elhagytuk Szalókot és mintegy háromnegyed óra múlva érkeztem Tomajra, hol már vártak, és nagyszerűen fogadtak. De én csak komoly voltam, Ilonka pedig igen szomorú, és mindenféleképpen igyekezett nekem kedveskedni. Én azonban komoly maradtam, még csak le sem ültem a szobájukban, hanem siettem búcsút venni mindnyájuktól. Az egész család kijött velem a kocsimhoz. Ott még egy pár szót váltottam a leányka atyjával, s míg az öreg a kocsishoz szólt, az idő alatt Ilonka hirtelen hozzám ugrott, megfogta a kezem, és kérő szavakkal mondta: "Szakácsi úr, Jusztika elkíséri az állomásig, atyám megengedte." Mire én azt feleltem: "Jól van, kérem, elfér a kocsin." Ezen dacos feleletem ellenére is velem jött a kis tizenkét éves Jusztika a fegyverneki állomásig. Itt el kellett válni a két testvéremtől, Ilonka nővéremtől és Gyula öcsémtől és kis Jusztikától, akivel csókot küldtem Ilonka kedvesemnek.

Engem otthagytak az állomáson és ők visszaindultak Szalókra, és amíg csak láttak fehér kendővel integettek, én pedig fehér kalapommal viszonoztam.

Tizenkettedikén már Szolnokon voltam, ahol újra megvizsgáltak, és délután transzportáltak Budapestre, ahol este nyolc órakor a transzportházhoz mentem. Itt egy napig tartottak, majd tizenketted magammal Pólába indítottak. Hosszú volt az utazás végig Magyarországon, Stájerországon, Dalmácián át Isztriába, Pólába. Éjjel három órakor érkeztünk meg. A tengerészkaszárnya kapujában sorba állítottak bennünket, s mert Pesten egy napot töltöttünk - ahol pedig kolera híre járt - azonnal a Dandalo nevű hajóra szállítottak, mint kolerásokat. Négy napig voltunk ott megfigyelésen.

A levegőváltozás miatt majd megfulladtam, amikor a tengerparthoz értem. És nagyon rossz volt hozzászokni az ottani eledelekhez. A négy nap oly hosszú volt, akár négy év, de végre ez is elmúlt és a kaszárnyába kísértek , hol újra megvizsgált az orvos és felöltöztettek tengerész zubbonyba, a civil ruhát pedig lehúzták  rólam, ami után olyan keservesen néztem. Vajon fogom-e még használni valaha?

De nem sokáig hagytak búslakodni, vittek a negyedik emeletre az újonc osztályra, hol átadtak az Abrichternek, ki katonás parancsát azonnal kiadta, hogy mi teendőm lészen. Persze rossz volt nekem az első nap. Amidőn a hapták állást tanította az instruktor, s én a földet néztem rám kiabált: "Mit keres a földön, talán a négy évet, mit szolgálnia kell?" Ekkor tudtam meg, hogy négy évet kell szolgálnom. De nem is néztem a földre többet, mert attól féltem, ha még egyszer lenézek, öt évet kell szolgálnom, s így soha sem szabadulok haza.

Az első vasárnap hat óra rövid vasat kaptunk ajándékba mindnyájan magyarok. Aztán csak szenvedtem én, igyekezve a büntetést elkerülni. Leveleztem Ilonkával, ez volt az egyedüli élvezetem.

Hat hétig voltam az újonc osztályon, azután a tizenegyedik kompániához kerültem, hol eleinte rosszul, később már jobban ment a dolgom. Rövid idő múlva behajóztak a Póla nevű hajóra, hol azonnal beosztottak mint tanulót a fűtőkhöz. Itt volt valóban keserves az életem, tengeren a tűznél dolgozni. Négy órát a tűznél teljesítettem szolgálatot, négy órát aludtam. De kimondhatatlan nehéz szolgálat volt, mert én egészen szokatlan voltam ehhez a munkához. Ezenkívül beszélni sem tudtam egyetlen szót sem a körülöttem lévő emberekkel. Magyarok összesen hárman voltunk a hajón: egy gépész altiszt, Vájer nevű, egy búvár, Demeter nevű, és én. De mi egymást egy héten egyszer ha láttuk. Olyankor azután mindig vígasztaltak, mert én elkeseredett és szomorú voltam, s bánkódtam afölött is, hogy távol vagyok hazámtól, jó anyámtól, testvéreimtől, rokonaimtól, kedvesemtől és üzletemtől, s mindezek helyett milyen ellenkező dolgokat kell végeznem. Bántott a szigorúság is. Szóval minden szomorított még akkor. De megemlítendő, hogy a tűznél való szolgálattétel szokatlan volt nekem, és az erős tűz ártott szemeimnek. Azonkívül a szenet törnöm is kellett, ami mindig a szemembe pattogott és a szemem úgy bedagadt, mint egy alma. Efölött még jobban bánkódtam,, hogy már a szemem világát is elveszítem, s gondoltam, jobb lett volna meghalni.

Ebben az időben levelet kaptam hazulról. Szolgálattétel nélkül voltam (dienstfrei) és a szemem már gyógyulni kezdett. A levelet olvasva kissé megvígasztalódtam. Válaszolni akartam, amikor a kapitány meglátott és kérdezte németül: "Magának a szeme fáj, ugye?" Kicsit már gagyogtam németül, hát feleltem: "Igen". Úgy, -mondja a kapitány- a szeme fáj, de írni lát! Azonnal menjen le a géphez! Hívta a gépészt és megparancsolta naki, hogy dolgoztasson engem. Pedig a szemem dagadt és vörös volt, de mit volt mit tennem, a parancsot teljesíteni kellett.

Később annyit elértem, hogy a kapitány megigérte, ha Pólába visszamegyünk, kihajóz  és mehetek az üzletághoz.

Dalmáciából vissza is mentünk Pólába, a hajóról mindannyiunkat kihajóztak és kaszárnyába mentünk. Én azt hittem, hogy megszabadultam a keserű élettől, de másnap behajóztak a Prinz Eugen páncélhajóra, hol ismét sok szenvedések között rágtam a kemény kétszersültet és a sóshúst. Ott már hat kazán volt, öt-öt, összesen harminc tűzzel. Volt melegem és keserű életem, de mindamellett igen megszerettek a gépészek és altisztek. Én kértem őket, hogy ne léptessenek elő, mert tudtam azt, hogyha előléptetnek, akkor nem mehetek az üzletemhez. De ők arra nem adtak semmit. Két hónap eltelte alatt igen jól viseltem magamat és szorgalmas is voltam, pedig nehéz, nagy gyakorlatok voltak. Őfelsége is volt két nap a hajónkon, s azidő alatt még nagyobb és szigorúbb volt a gyakorlat. Valóságos háború volt éles töltényekkel és puffogtattunk éjjel-nappal az ágyúkból.

Több dalmáciai kikötőben voltunk, így Triesztben és Fiuméban, ahol ekkor voltam először. Innen Pólába mentünk, ahol kihajóztak bennünket. Ez alkalommal másodosztályú fűtővé léptettek elő. Volt kérés és panaszhallgatás (Inspizierung) a Korpskommandant-nál, aki előtt én is megjelentem és kértem, hogy tegyenek engem az asztalos műhelybe. De ő azt felelte: "Nem lehet, maga erős ember és a hajón kell lennie." Ekkor bele kellett törődnöm a sorsomba és a legnagyobb sajnálatomra meg kellett válnom üzletemtől.

Azután a Helgoland nevű kaszárnya-hajóra kerültem, honnan a hajógyárba jártam, ahol szintén igen sokat szenvedtem eleinte, de csakhamar megismertek, s jó magaviseletem folytán egy jó bestimmolást kaptam egy kis gőzbárkára.

 

1887. november 14.

Egy altisztemmel, ki magyar volt, Szabó nevű, szépen megegyeztünk, s én is begyakoroltam magam a géppel dolgozni, úgyannyira, hogy magam fűtöttem a gépet, és magam is kezeltem. Kazánra s mindenre felügyeltem. Néhány hónapig voltam a kis bárkán, hol igen szép és könnyű életem volt. Elő is léptettek, ekkor már egy csillagot is varrtam. Előléptetésem után még három hónapig maradtam a bárkán, aztán behajóztak a Leopárd nevű torpedó-anyahajóra.

Itt eleinte bizony csiklandós volt a szolgálat, de azért mint derék magyar fiú, helyt álltam. Végre megszoktam, annyira, hogy igen nevezetes ember lettem a hajón.

1888. évben.

Spanyolországba, Barcelona kikötőjébe mentünk, hol hadihajó világkiállítás volt. Három hétig voltunk itt. Voltam a városban is, hol igen sok szép és kedves spanyol hölgy volt. Részt vettem én is kedvességükben.

Innen útnak indultunk és az angol birodalomba, Málta szigetére mentünk. Mikor megérkeztünk a parancsnok engem kinevezett hajó-asztalosnak. Ekkor volt csak jó dolgom. Kint a városban is voltam, mely igen szép és valami gyönyörű regényes hely. Ott is sok szép lány volt. Jól mulattam kint s jó dohányt is vettem. Itt is tartózkodtunk három hétig, azután újra útnak indultunk, űzőbe vettük a sík tengert.

Dalmáciába mentünk, hol már a saját hajóink -mint ellenség- hadban állottak velünk. Igy mi egy tengeröbölben húzódtunk meg hajóinkkal, hol többször megtámadtak bennünket, többnyire éjjel.

Három hétig voltunk e helyen hadiállapotban, de nem ellenfeleink nyertek, hanem mi. Igy mégegyszer kellett tartani a gyakorlatot. Nekünk kellett tehát a tengerre menni, és megkeresni az ellenséget. Amint teljes erővel haladunk (óránként 24 mérfölddel), és keressük az ellenséget, egyszercsak egy tengerben lévő hegyre, zátonyra szaladtunk, s megakadtunk. Persze nagy zaj támadt és lőttünk saját hajóink felé, ez volt a vészjel. Signót adtunk és jöttek segítségünkre. Mi mindnyájan a hajót vizsgáltuk s három lyukat találtunk a hajó fenekén, mit azonnal becsináltunk. Hajónkat azonban még másik két hajó sem tudta lehúzni a zátonyról, mi miatt nekünk ki kellett hajózni minden nehéz tárgyat, szenet, lőport, golyókat s ágyúkat. Ez a munka nekünk két nap és két éjjel tartott. Ezidő alatt nem volt pihenni való időnk sem, de hely sem volt arra. Mint valami ördögfiak úgy néztünk ki mindnyájan a tisztekkel együtt a szénportól.

Két nap és két éjjeli nehéz, fáradságos munka után hajónkat levettük a zátonyról és Póla felé útnak indultunk. Ott még egy nap a bojén voltunk a megmaradt szenet kihajózni és aztán rögtön a dokkba mentünk, hol hajónk három hónapig volt javítás alatt, mivel az egész alja összetört.

Énmagam beteg lettem, s egy hétig a Belona nevű hajón feküdtem. Azután a szárazföldön lévő tengerészkórházba mentem, hol tizenkét napig voltam. Amikor kijöttem még nem voltam teljesen egészséges, de már a veszedelmes hajótól, melyen hajótörést szenvedtem, ment voltam.

Ezután kerültem a Helgoland nevű kaszárnyahajóra, honnan ismét a hajógyárba jártam, egy kis gőzbárkára, amig teljesen egészséges lettem, mint a makk, s gyöngy volt az életem. A kis bárkán kávét, herbateát főztem, halat és kenyeret sütöttem olajban, szóval jól éltem mindaddig, amíg be nem hajóztak a Saida nevű fa vitorláshajóra 1888 szeptember 24.-én.

 

Jegyzetek a Saida hajón.

1888.október 2.

Rendkívül sok a dolgom, miért nem jegyezhetek semmit részletesen. Egyébként is csupán a készülődésekkel vagyunk elfoglalva egész nap. Ma lesz az utolsó éjszakánk a pólai kikötőben indulás előtt. Óh, vajon eljön-e valamikor a visszatérés ideje?

1888. október 3.

Egész nap vártuk, hogy mikor fogunk elindulni, de nem történt meg. Azt hiszem az erős szél miatt nem indultunk.

1888. október 4.

Őfelsége a király nevenapja van. Reggel fél hatkor indultunk a kikötőből. A többi hajón fent volt a hadilobogó, és nagy szélben búcsút integettek felénk. A tenger nagy-nagy hullámokat vet.

1888. október 5.

A tenger még ma is egész nap haragos. Néha az eső is elered. Az eddig tartott ellenszelünk más irányt vett, s ezért este hat órakor a tüzet kioltottuk és vitorlával mentünk.

1888. október 6.

Reggel még igen nagy "tengerünk" volt, de délután már a szél csaknem teljesen megállt, s így a tenger is lecsendesedett.

Ma este különös gondolataim vannak. Adja az ég, hogy ezek a gondolatok ne teljesüljenek és megelégedett helyzetben találjam mind az otthonhagyottakat.

Én már sokat próbáltam, messze földrészeket és tengereket bejártam, és Isten segedelmével be fogok járni. Nálam teljesülésbe fog menni azon gyermekkori beszéd, hogy "el fogok menni Amerikába". Igazán ritka magyarnak jut osztályrészeül - ha a tengerészetnél van is - hogy oly sok világrészt beutazzon, mint én. De az is kevés, akinek oly sok keserű poharat kellett kiüríteni, mint nekem. De jó az Isten, rossz helyébe jó fog még jönni. Ez a remény biztat, jó éjszakát!

1888. október 8.

A tegnap történt eseményeket nem tartom érdemesnek leírni. Meleg volt nagyon, vasárnap is volt, meg sok gyakorlat is volt. Délután két órakor gőzzel indultunk meg.

De nem úgy volt ma. Reggel a ruhamosást el sem végeztük, midőn óriási szél mellett az öreg zápor elkezdett esni a nyakunkba. A tengert iszonyú haragba hozta, még most este is nagyon működik. Most vannak a szizigiák. A Föld, a Hold és a Nap egy egyenesbe esnek, miért a Hold és a Nap együttes vonzereje miatt a dagályhullám a legnagyobb. Nagyon sok tengeri betegünk van.

1888. október 9.

Most haladunk el Sicilia mellett. Igen sok a tengeri beteg.

1888. október 10.

Éppen déli óra alatt hagytuk el Messinát, de nem mentünk be a kikötőbe. Hogy mikor és hol vetünk horgonyt, nem tudom. Hír szerint Gibraltárban lesz az első befutás, a hónap utólja felé.

1888. október 11.

A hajógép csak ma állt le először, mivel a szél más fordulatot vett, másik ok pedig az volt, hogy a veszélyes járatú helyeket elhagytuk. Utunk észak-nyugat.

1888. október 12.

Ma megnépesedett a hajónk. Egy pár eltévedt madárka a Sardinia és Corsica szigetekről menhelyet talált a hajón. Hogy meddig lesznek útitársaink nem tudom megkérdezni tőlük. Időnk csendes, alig haladunk óránként 4-5 tengeri mérföldet. A behajózott hét ökörből ma a másodikat vágták le.

1888. október 13.

Egészen közel haladtunk el Galite sziget mellett, mely úgy hiszem Afrikához tartozik. Rossz erős szelünk van.

1888. október 15.

Már másnap estefelé látszott, hogy rövid idő múlva vihart kapunk, ami meg is érkezett még az éjjel. Este nyolc órakor ugyanis a legénység szabad része szokás szerint aludni ment, de alig aludtunk el, midőn a szolgálattevő tisztek és altisztek nagy futkosás közben kiabálták, hogy "aller Man an Deck!" (minden ember a fedélzetre). Alig hogy valami ruhát fel tudtunk kapni magunkra, rohantunk a fedélzetre, hol a vitorlák kétharmadát bevontuk óriási erőfeszítéssel, mivel a szél kegyetlen módon ide s oda dobált bennünket a hajóval. Bár a hajónk magas bordájú, mégis átcsapott az oldalán egy-egy nagyobb hullám. Úgy megdőlt a hajó, hogy szinte az oldalán ment. Féltizenkettőre annyira rendbe hoztunk mindent, hogy a legénység fele aludni mehetett. Még ma reggel is óriási a szél.

1888. október 16.

Feljegyzésre méltó dolog nem történt. Szelünk még mindig meglehetősen erős, mégsem látszik föld.

1888. október 17.

A szél nagy erővel fúj, de ellenkező irányból, ami elég ok arra, hogy begyújtsunk a kazánokba. Estefelé feltűnik három sziget: Ibiza, Mallorca és Menorca. Utunk délnyugat, jobban inkább nyugat.

1888. október 18.

Az éj folyamán megindultunk géppel. A tenger oly csendes, mint az alvó gyermek. Algir világítótornya látszik Egész nap látni az afrikai partokat.

1888. október 20.

A tenger sima, semmi szél nincs, a meleg meglehetősen nagy. Ma hajnalban érintettük a spanyol határszélt, s egész nap közel járunk hozzá.

1888. október 21.

Hét óra húsz perckor érkeztünk a tágas Gibraltár kikötőbe. Az öböl oldalán látszik a város, aminek területén két helység spanyol.

1888. október 27.

Délután fél négytől este tíz óráig szabadságon voltam kint Gibraltárban. Elég szép város, de nálánál láttam már sokkal szebbet. Sok mindent láttam. Átmentünk gyalog Spanyolországból Angolországba. Igen szigorú vizsgálatot tartanak az átmenetelkor és csak jeggyel lehet átmenni. Az őr tőlem is kérdezett valamit, de én nem értettem, és csak elnevettem magamat. Sűrűn álltak az őrök, és láttam, hogy mindenki jegyet vált. Én erre nem is gondoltam és mondtam a társamnak, aki egy olasz tengerész volt, hogy csak menjünk amíg eresztenek, hiszen mi magyar-osztrák tengerészek vagyunk. Úgy is tettünk, és az angol katonaőrök szó nélkül engedtek bennünket.

Amint mentünk egyszercsak két spanyol katona szólít meg bennünket. Mi csak nevettünk egyet és tovább mentünk. Mondom az olasz társamnak, ha most nem eresztenek sem Angolországba sem pedig Spanyolországba, akkor a tengerparton beleülünk egy ladikba és úgy megyünk vissza a hajónkra. De csak haladtunk tovább, amíg odaértünk a spanyol faluba, mert csak falunak mondhatom, olyan randa volt.

1888. november 1.

Isten veled hazám, Isten veled Európa! Mindszentek napja van, de a hajónkon nincs ünnep. Tíz óra után felvontuk a horgonyunkat és elhagytuk Gibraltárt. A csatorna ahol megyünk igen szűk. Jobbról spanyolhon van, balról pedig az amazonok hazájának Marokkónak hegyei emelkednek magasra.

Eleinte gőzzel megyünk, azután pedig, mint rendesen, vitorlával.

1888. november 2.

Semmi szárazat nem látni többé. Hogy látunk-e még valaha, azt nem tudom. Az örök háborgó tenger, az Atlanti óceán ringat. Lehet, hogy utunkban érinteni fogjuk a Kanári szigeteket, de nem bizonyos.

1888. november 12.

Tegnap délelőttől fogva gőzzel menvén ma tizenegy óra után értünk a Kanári szigetcsoport vad kinézésű Tenerifa szigete elé. Kikötője Santa Cruz, igen csinos fekvésű és építkezésű város, szép pálmafákkal. A lovak helyett itt a tevét használják és ebből elég sok is van. Itt ettem először banánt.

1888. november 15.

Tegnap este nyolc óra után hagytuk el Santa Cruz de Tenerife kikötőt. A szél kedvező nemcsak erejére, de irányára nézve is. Délután öt órakor eltünt az utolsó sziget is a Kanári szigetek közül.

1888. november 18.

Az utolsó helység elhagyása óta pompás jó szelünk van. Ma a tengerek királya, a bálna jó darabig elkisért bennünket, olykor fel-felbukkanva. Egy kis baleset is történt a Rettungsbojén (mentőkosár), amit elvesztettünk, s helyette egy másikat kellett rögtönöznünk, pedig vasárnap van.

1888. november 19.

Délelőtt tíz óra után szokás szerint ágyúgyakorlatot tartottunk. Alig kezdtük meg, mídőn hazánk egyik fia, név szerint Sárosi Elemér az ágyúcsőről a tenger hullámjába pottyant. Természetesen a nagy hullámok elsodorták a hajótól, és minthogy elég sebesen mentünk, hát messze elmaradt mögöttünk. A tegnap készített mentőszerkezetet ledobtuk ugyan, de a hullámok miatt sok erőfeszítésbe került, amíg elérhette. A vitorlákat a szél ellen fordítottuk, hogy a hajó megálljon, ami lassan sikerült is. Közben a mentőcsónak is a vízbe ereszkedett pár emberrel, köztük egy sorhajóhadnaggyal és egy kadéttal. Meg kellett az erejüket feszíteni, amíg az alkotmányt elérték és felvehették emberestül együtt. A fiúnak semmi baja sem lett, bár könnyen érhette volna valami baleset, minthogy már több nagyobb hal ólálkodott a hajónk körül. De szerencsésen a hajóra érkeztek mindnyájan.

Délután egészen más furcsaság adta elő magát. A Ráktérítőt haladjuk, tehát a tengerészek a régi szokást, a félig-meddig babonás játékot megtartják. Már tegnap este hírnök jött Neptuntól s tudtára adta a tiszt uraknak, hogy a mai napon Őfelsége a Tengerek Királya feleségével meg fog érkezni. Ma délben tehát kíváncsian vártuk a jövetelét. Nemsokára a kürtös tudatta az érkezést. Négy szerecsen húzta a kocsit, melyen Neptun ült. Utána jött a kíséret, úgy nők, mint férfiak, utóbbiak zeneszóval. A menetet egy bozontos medve zárta be,amely fekete gazdájának minden mozdulatára figyelt, s ha kellett, ugrált. Nevezetes alak volt még a borbély, Őfelsége hű kísérője, óriási műszerekkel, hogy a mulatság nagyobb mérvű legyen.

Az orvost ráültették egy nagy vizesedényre, mely tele volt vízzel, s a borbély nekiállt a szappanozásnak. Alig vitte véghez ezen műveletet, midőn oldalról víz ömlött a fejünkre a  főtiszteket sem kivéve, de még a parancsnokot sem, ki jóízűeket nevetett a dolgon. Aki csak valami edényhez juthatott öntözte azt akit ért. Elbújni nem lehetett, mert még az árbócról is lehozták az oda menekülteket. Senkinek sem volt szabad szárazon maradnia.

Este a tisztek ajándékot osztottak. Azok pedig, akik a délelőtti mentésen részt vettek egy fokkal előléptek.

Mióta a Ráktérítő fokába léptünk időnk változó, vitorlánk nagyrésze be van vonva, mivel ezen a tájon uralkodnak az úgynevezett kóbor szelek, melyek pillanat alatt érkeznek, de gyorsan el is múlnak. Utunk nem a legkedvezőbb, mivel ellenszelünk van, még az a jó, hogy nem nagyon erős. Az idő meleg, naponként van tus-fürdő. Esténként villámok cikáznak ugyancsak erősen. Isten mentsen bennünket valami veszélytől.

1888. november 26.

Tegnap este visszakaptuk azon erős szelünket, mely régebben volt. Utunkat folytatjuk Barbados felé, Délamerika északi partja mentén. Időnk meglehetősen szép, csakhogy naponként megjön az eső, úgy dél tájban.

1888. december 8.

Reggel fél nyolckor tűnt fel Barbados világítótornya, és már tizenegy órakor horgonyt vetettünk a kikötőben. Megérkeztünk tehát az Újvilágba. A lakosság száma 35 ezer, melyből 15 ezer bennszülött fekete, olyannyira, hogy majdnem azt kell mondanom, amit az egyszeri ember mondott, hogy gyertyát kell gyújtani, ha az ember látni akarja őket. Hanem az igazán bámulatra méltó, amit itt a fiúk produkálni tudnak. Öt-hat fiú ül egy lélekvesztőben - olyan hat-tizenhárom évesek - akik a hajó közelébe eveznek, s ott könyörögnek egy pennyért (4 krajcár). Ha dobnak nekik - persze a vízbe- akkor a fiúk egyike villámgyorsan utána ugrik, elfogja és felhozza. Azután újra kiabál, csakhogy jobb kedvvel.

1888. december 11.

Délután fél három órakor szabadságra mentünk ki Barbadosba. Este tíz óráig elköltöttem egy arany lírát és egy schilinget. Sok szépet láttam és több megjegyzésem is van.

A fekete néger lányok között vannak szépek is, de még a régi vad természetüket nem hagyták el. Mint a kukoricaszár, olyan hosszú csutkát rág a szegényebb nép az utcán. Itt Barbadosban találkoztam és beszéltem Kossuth Lajos fiának egy jó barátjával, és együtt éltettük Magyarországot, Kossuth bácsit, az angolt és az osztrákot.

 

1888. december 15.

Nevezetesebb esemény nem történt idáig. Ma reggel hét órakor kifutottunk a kikötőből, amikor is az ottlévő hadihajók és a Lloyd hajóstársasági hajó fölhúzta a lobogókat tiszteletadásra.

1888. december 16.

Éjfél után feltűnt Santa Lucia szigete a telihold által megvilágítva. Első tekintetre kimondhatatlan vad színt mutatott, és majdnem azt hihette az ember, hogy lakatlan. Reggel nyolc órakor aztán, amikor az öbölben horgonyt eresztettünk, már egészen mást mutatott. Maga Santa Lucia a kisebb falvak közé tartozik. Csoportos épület kevés van, inkább elszórt faházakból áll. A falu első tekintetre elárulja az indián helységet. Az öböl és a falu igen szép fákkal és bokrokkal van koszorúzva. Szép hely, élvezet látni. A faluba kis földnyelven lehet bejutni. Sajnálni való, hogy itt nem kapunk szabadságot, de amint mondják a bennszülöttek, nem is tanácsos a falun túlmenni, egyrészt, mert a bokrok között könnyen utat téveszthet az ember, másrészt veszélyes az óriáskígyók és majmok miatt, melyek nagy számban találhatók a környéken. Azt mondják, hogy az orángutáng évente sok áldozatot követel, s éjjel még a faluba is bemerészkedik. Emiatt nem adtak hát szabadságot, mert bizony mi, akik oly ritkán vagyunk szárazföldön, ha egyszer kimentünk, akkor vakok vagyunk az örömtől.

1888. december 17.

Ma még elég dolgunk volt, ugyanis reggel öt órától délig szenet hajóztunk be. Délután oly gyönyörű szép lányt láttam, minél szebbet festeni sem lehet. Ugyanis egy ladikban leányok jöttek a hajónk mellé, és az egyik olyan gyönyörű volt, hogy a jelenlegi keserűségemben, ha kieresztenének a hajóról, bizony soha nem jönnék rá vissza többet. Úgy életem a bizonytalanságtól, s a sok szenvedéstől ment volna. Igazán szerelmes lettem annak a leánynak a szépségébe. De az nem volt ám fekete, hanem olyan mint egy angyal, amint hogy a többiek sem voltak feketék. Voltak itt szép fekete lányok is, de azok nem az ízlésemre valók.

Este öt órakor elhagytuk Santa Luciát, hol kitűnő jó banánt is ettem. Szelünk nem éppen kedvező, de nem is nagyon rossz.

1888. december 18.

Éjjel túlhaladtunk Martinique szigete mellett, hová be kellett volna menni, de a sárgaláz miatt, mely ott uralkodik, nem volt szabad

Déltájban Dominica sziget előtt voltunk, amely kisebb az előbbinél.

1888. december 19.

Déli tizenkettő órakor eresztettük le horgonyunkat Guadeloupe szigetének Pointe a Pitre kikötőjében. Igen veszélyes járatú hely, igen könnyen zátonyra lehet jutni, amint pár hajó töredékéből láttuk is, bizonyítékaként a mocsaras vidéknek. Különben a sziget igen csinos, vaniliát is lehet itt kapni.

1888. december 21.

Reggel hét órakor felvettük horgonyunkat a homokból és elhagytuk a francia szigetet. Nemcsak arról veszi észre az ember, hogy francia helyen jár, mert a pénz másforma, hanem a nők ruházatáról is.

1888. december 24.

Az eddig látott szigetek szépségét felülmúlja Szt.Tamás szigete, hova ma reggel nyolc órakor érkeztünk. A sziget Dániához tartozik, de a nyelve inkább angol. A tiszteletlövés után az itt állomásozó dán hajón megszólalt a király-himnusz, s azután a kölcsönös látogatás is kezdetét vette.

1888. december 27.

Kint voltam Szt.Tamás szigetén, és láttam, hogy nekem nem tetszik benne az élet. Igen nagy a nyomor. Fehér népet oly ritkán látni, mint nálunk fehér verebet. És igen drágák a nők, még a feketék is. Borzasztó nagy drágaság van a szigeten. Egyébként szomorú életünk van a hajón. Karácsony első napján is galetát ettünk és másnap már dolgoztunk.

1888. december 31.

Délután négy órakor Szt.Tamás szigetéről kifutottunk.

Nem leányka az, ki talán elbűvölt volna, hanem a honvágy. Hazámért vérzik a szivem. Jöjj szent szabadság, gyógyítsd meg sajgó keblem, csepegtess beléje balzsamot! Mit ér nekem az, ha pálmafák árnyában illatos virágok tárják elém kelyhöket, idegen az nekem mind. Jobb szeretném látni a mi kedves völgyünk ölén a kankalint. Képzeletben ott járok a temetőben az akácok alatt. Sehogy sem akarom elhinni, hogy itt most fagyos minden, hisz oly forró lánggal ég mindenem, hogy képes lenne a  legkeményebb jeget is felolvasztani. De hiába sóhajtozom, sóhajomat elnyomja a zúgó tenger, melynek hullámai megtörve esnek vissza hajónk orráról. Közel s távolban semmi egyéb csak víz és víz.

1889. január 5.

Szelünk gyenge, irány S.Domingo, vagyis Haiti, amely feltünt előttünk déltájban. Délután négy órakor horgonyt vetettünk. Haiti indiai sziget, Franciaországhoz tartozik, köztársaság, és meglehetősen szép hely. Gyönyörű helyen fekszik, valóban elragadó vidék az egész sziget. Az alsó fele, de különösen a kikötőre néző tájék csaknem szintben van a tengerrel olyan alacsony, míg távolabb óriási hegyek látszanak. Az egész sziget lapálya tele van ültetvényekkel, amelyek közül kiemelkedő a kókuszpálma, kávé és banana, mely felette nagy számban van. Édes vizet a folyóból nyernek, mely éppen  a város alatt jön a tengerbe, színe a Dunára emlékeztet. Ez az egyedüli indiai sziget, mely önkormányzattal bír.

Mi kénytelenek vagyunk a városon kívül állni, mivel a folyó sekély egy nagyobb hajó befogadására, és úgy ottrekednénk, hogy semmi hatalom meg nem szabadítana a homokzátony karmaiból. Nevezetes esemény itt tartózkodásunk alatt nem történt.

1889. január 8.

Délután négy órakor S.Domingóból kifutottunk vitorlával, gőz nélkül (széglivel).

1889. január 13.

Reggel nyolc órakor ankert (horgonyt) dobtunk Santiago de Cuba kikötőben, mely Cuba sziget fővárosa. Szép hely. A kikötő egy tengeröböl hosszú tenger-nyelvvel. A bejárat igen szűk és tekervényes, mindamellett elragadó és szép vidék. A bejárat elején igen csinos erőd van, míg beljebb a jelző-épület van a legmagasabb helyen. A város – kívülről tekintve – csinosnak lehet mondani. Lehet, hogy szabadság is lesz, mivel pár napot itt fogunk tölteni. Ma már megkezdődött volna a szabadságolás, de még idáig a betegség, mely kint a városban uralkodik, megakadályozta. Nem tudom mi az oka, hogy egész Nyugat-Indiában – pár helység vagy szoget kivételével – a sárgaláz uralkodik. Csak meg ne kapjam a nálunk ismeretlen betegséget, hogy korán sírba döntsön, hazamenetelem előtt. Csak még egyszer láthassam s ölelhessem keblemre kedves szüleim s testvéreim! Életem hosszúra nem fog nyúlni, azt érzem. Megtört az idő és a szenvedések sora. Most huszonhárom éves vén ember vagyok. A haláltól nem félek, bármi alakban, bármikor jön is. Óh, de mégis! A gondolat hevesebb lüktetésbe hozza az úgyis sajgó szívemet, hogy időm letelte után, mikor szent szabadságom el fog jönni, nem fogok-e kevesebbet találni a családtagok közül? Ne adja az erős Isten! Rég nem hallottam hazulról hírt, de bízok a jövőben. Jó éjt!

1889. január 18.

Cuba szigete sokkal gazdagabb, mint hittem. Santiago-ban, ahol állomásozunk, jelenleg van arany-, réz-, vas-, és szénbánya.

1889. január 20.

Reggel fél hétkor Santiago de Cuba kikötőjéből kifutottunk. A nap gyönyörű bíbor színt varázsolt a hegyekre, midőn a horgonyunkat fölvettük, és már jó magasan állott, amikor a sík tengert elértük. Az idő rendkívül szép, semmi felhőfolt nem látszik. A nap égetően süt. Szelünk igen gyenge volt reggel, de később feltámadt, s még most is fúj erősen. Sokáig nem lehetünk tengeren, mert az élelem, mi behajózva van, kevés.

1889. január 24.

Délután öt órakor Jamaica sziget mellett horgonyt dobtunk Port Realban. Azért horgonyoztunk kint le, mert Santiago de Cuba kikötőben sérgaláz betegség volt, s nekünk most itt kell lennünk tizenöt napig. A hajónkra pedig senki nem jöhet, s arról senki ki nem mehet. A kikötőváros neve Kingston, amitől elég messze vagyunk, s hajónkon sárga lobogó leng.

1889. január 26.

Szegény Saida! De még szegényebb a legénysége. Hajónk csüggedten áll, magányosan, távol a várostól, még a csolnakaink sincsenek leeresztve, holott máskor az az első. Ki nem szabad menni, az élelem pedig kevés. Tegnap jelzés által tudatták az ide nem nagyon messze lévő angol hadihajónak, hogy élelmet szállítsanak nekünk. Ha mást nem is, legalább kenyeret és húst. Meg is kaptuk, csak olyan későn, hogy délután két órakor ehettünk.

1889. február 1.

A sárgaláz veszély elmúlt a hajónkon, s délután egy órakor nagy diadallal lehúztuk a sárga zászlót az árbócról, azután rögtön felvettük a horgonyt és bementünk a kikötőbe.

Két órakor jött a konzul, hozta a sürgönyt, hogy Rudolf trónörökös meghalt. Parancsot olvastak fel a trónörökös halála alkalmából. Négy heti gyászt rendeltek el, huszonegy lövést adtunk le. Folynak az előkészületek a holnapi tábori misére.

1889. február 5.

Ma volt hajónkon a gyászmise Rudolf trónörökösért. Angol papok végezték a szertartást. Az egész hajó személyzete parádéba öltözött. A fedélzeten kápolnát készítettek. A ravatal fegyverrel volt körülvéve, s hat kadét kivont karddal állott mellette. A legmagasabb rangú tisztek és konzulok is mind eljöttek díszparádéban. A szertartás fél óráig tartott. Miután a vendégek eltávoztak mi újra huszonegy lövést adtunk le. A hadilobogó mellé egy gyászfátyolból készült csokor van kötve, mely négy hétig fog ott maradni. (Úgy hallatszik, hogy önkezűleg vetett véget életének a királyfi.)

1889. február 7.

Ma reggel kiszaladtunk Kingstonból. Borzasztó nagy orkán van és sok a tengeri betegünk, de én egészen jól vagyok.

1889. február 10.

Szelünk irányt változtatott és elég gyenge, úgyhogy alig 5-6 mérföldet megyünk óránként. Tegnap különösen óriás méretű hullámokat hányt a tenger, a hajónk 24 fokig himbálódzott.

Ma a hadilobogó felhúzása után hadiparancsot olvastak fel. Egy altisztet a haditörvényszék lefokozott és tizennégy havi börtönre ítélt valami vétség miatt. Mióta behajóztak bennünket, ez volt a második altiszt, akit lefokoztak. Ezenkívül még lefokoztak négy matrózt is.

1889. február 11.

Délelőtt tíz órakor beszaladtunk a középamerikai Colon-ba. Ebben a kikötőben angol, francia és amerikai korvettek vannak, melyekről a tisztek megállásunk után tisztelegni jöttek. Igen szép a kikötőváros, gyönyörű a kilátás a hajónkról. Itt szabadságra csak a tisztek mentek. Tisztjeink egy része kíváncsiságtól űzetve kirándulást tett Panamába, mely egy idő óta híres lett kanálisáról, mely még nincsen egészen kész, de közeledik a befejezéshez. Mondják, hogy nagyfontosságú hely.

 

1889. február 15.

A tisztek újra elmentek Panamába, most a város megtekintésére szantak időt. Az utat vonaton teszik meg. Hajónkon öröm uralkodik, mert az első kapitány szintén elment.

A tenger még mindig háborog, rendkívül tartós a szél. Szegény Saida majdnem a horgony láncát tépi el, úgy megtáncol. De nem is csoda, hiszen itten egészen nyílt a kikötő, a szárazföld rövid félkört képez előttünk, mely pár száz méterre lapályos, s ott pálmafák és cukornád ültetvények vannak. Beljebb hegyes-völgyes és kopár. A város meglehetősen nagyforgalmú, csak az indián faházak kölcsönöznek neki furcsa színt, mi az emberre (európaira, s hozzá magyarra) visszataszítólag hat.

Estefelé előkészületeket tettünk az útra és a kazánokba begyújtottunk.

1889. február 17.

Este nyolc órakor kiszaladtunk Colon-ból és gőzzel mentünk egészen Szavanilláig.

Tengeren létünk óta mindig ellenszelünk volt, mely mind erősebben dolgozott, úgyhogy az árbócok felső részét le kellett szednünk, hogy le ne törjenek. A fedélzet tele volt vízzel, minden pillanatban átcsapott egy-egy hullám.

Ez tartott mindaddig, míg a szárazföldhöz közel nem értünk, hol a szélárnyék védett valami keveset. Kilenc óra után, messze a város vagy falu előtt horgonyt eresztettünk. Épület kevés látszik, pedig meglehetősen szép hely, hegyes-völgyes, a hely neve Szavanilla.

Tiszt uraink őkegyelmük itt is kint voltak és el is mentek az innen másfél órára lévő Barranquilla városba. Rossz néven ezt nem veszem tőlük, mivel itt semmi sincsen, még élelmiszer sem. Itt éppen úgy eszünk, mint a tengeren: kétszersültet és sózott disznóhúst.

A postát ma adták át a reggel ideérkező francia gőzösnek, mely Európába indul. Holnap reggel indulunk New Orleans felé.

Ma vendégeket hozott a parancsnok magával. Kettő közülük nagy ranggal bír, mert elmenetelük alkalmával először tizenhárom, azután tizenegy lövést adtunk le.

Délután négy óra után kifutottunk a föld közeléből a tengerre, hol igen nagy hullámok vannak, a hajón igen gyakran átcsapnak, csupa vizek vagyunk.

1889. február 18.

Reggel kilenc órakor hagytuk el Szavanillát.

1889. február 25.

Ma este nagy vihar volt és négy óra hosszat tartott. Félnyolctól félkilencig voltak a legnagyobb hullámcsapások, amelyek mindannyiunkat hatalmasan leöntöztek.

1889. március 11.

Igen hideg idő jött, ruhát kezdtünk hordani. Erre már hideg lég van, az amerikai vizeken vagyunk.

1889. március 14.

Horgonyt dobtunk az észak-amerikai New Orleans kikötőben délután három órakor.

1889. március 15.

Felvettük a horgonyunkat és beljebb mentünk egy mérföldnyire.

1889. március 16.

Délután négy órakor beértünk a világ legnagyobb folyamába, a Missisipi folyóba. A bejárat 3-5 mérföld széles, mely apró szigetekkel van tele. A bejáratot facölöpök jelzik. A folyam nagyon sebesen folyik, és a vízfolyással szemben menni igen nehéz. Beljebb a folyó mindig szűkebb, de még így is felülmúlja a Dunát. A két part hol nádassal, hol házakkal, hol pedig vetőföldekkel van tarkítva. Este csak tíz óráig mentünk, és egy szélesebb helyen horgonyt vetettünk, mivel az éjjeli út nem biztonságos. Reggel hat óra után mentünk tovább. Gyönyörű kövér barmok legelésznek a parton. A szántás folyik.

A folyón százhúsz mérföldet mentünk, igen sebes folyása van. Ott ahol a tengerbe ömlik 60 mérföld óránkénti sebességet ér el.

New Orleansnak igen szép és nagy kiterjedésű kikötője van.

1889. március 17.

Délután egy órakor két magyar ember jött a hajónkra, akikkel igen kellemesen eltöltöttük az időt és elbeszélgettünk. Az egyik, Goldman nevezetű három órakor ment el, a kassai születésű másik öt órakor. Meg is invitáltak, de szabadságra nem eresztettek bennünket, és így nem élhettem a meghívással.

1889. március 20.

A hajóról megszökött egy fiatal matróz. Cseh fiú volt, egy fegyvert is elvitt magával. A Missisipi folyamba ugrott, s szerencsésen ki is úszott a szárazra. Volt még elég szolgálati ideje hátra, vagy öt év. Elsőosztályú matróz volt és le lett fokozva. Most is szolgálatának elmulasztása végett kellett volna raportra mennie, de jobbnak látta elszökni a raport elől.

1889. március 23.

Ma újra a hajónkon volt két magyar, egy gépész és egy asztalos. Hoztak magukkal magyar újságokat, aminek mi, tizenhat magyar igen örültünk, és kellemesen töltöttük a vasárnapot. Én húsz darab virzsínia szivart ajándékoztam nekik szeretetből, amit kezdetben nem akartak elfogadni, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá, de aztán mégis köszönettel vették. Az idő csakhamar eltelt és csakhamar el kellett menniök. Minket, a hajón lévő magyarokat ki akartak kérni a parancsnoktól, hogy menjünk hozzájuk a városba, de mindnyájan úgysem mehettünk volna. Igy hát nagy szomorúan elváltunk. Ők csaknem sírtak, még az öreg asztalos is, aki pedig már harminc éve él Amerikában. Mi igen sajnáltuk őket.

1889. március 24.

Ma megint jött három magyar a hajóra: Tirman, az öreg Bacsay, negyvennyolcas huszár, ki még Kossuth-tal jött ki, és egy gépész, kinek a nevét elfeledtem. Az öreg Bacsay, kinek 61 év terhei nehezednek vállaira, csaknem sírt örömében, hogy még láthatott magyar ifjakat. Mint mondta, szegényesen él nyolctagú családjával, egy kis szivarboltja van. A gépész egy sörgyárban van alkalmazva 150 dollár havi fizetéssel. Igen örültem, hogy ezekkel a magyarokkal találkoztam. Hoztak számunkra lapokat, Vasárnapi Újságot, Világkrónikát.

1889. március 26.

Az amerikai magyar gépész jött hozzám ismét délután két órakor, és nekünk magyaroknak hozott egy-egy emléket, New Orleans város képgyűjteményét emlékfelirattal.

1889. március 30.

Reggel fél kilenc órakor felvettük a horgonyunkat és elhagytuk New Orleanst. Nagy tisztelgést adtak a városiak. A parton száz és száz kendő integetett felénk, közben az ágyúkból díszlövés durrogott.

A gép nem egész erővel dolgozik mégis jól haladunk, mert a vízfolyás sokat segít. Hat órakor már kinn voltunk a tengeren. Este tizenegy óráig mentünk géppel, miután a vitorlák le lettek engedve a gyenge szél miatt.

1889. április 1.

Már hajnalban az előjegyzett kikötő előtt voltunk, melynek neve Pantegola. Feljöttek a kalauzok is a hajóra, de a víz sekély volta miatt nem mehettünk közelebb, mint 15 tengeri mérföld. Ezért a parancsnokunk nem engedte tovább a menetelt, és így tovább folytattuk utunkat Havanna felé.

1889. április 3.

Igen gyenge szelünk van, csaknem minden órában irányt változtat. Keveset haladunk. Egy meglehetős nagyságú emberevő cápát fogtunk, melyet széjjeldaraboltak, s talán a legénységnek meg is csinálják vacsorára. Eredeti a szája: három sor foga van alul, felül, egyik nagyobb mint a másik és éles.

1889. április 7.

Éjjel három óra tájban eltűnt a szárazföld, vagy jobban mondva a világítótorony. Ekkor betüzeltünk, a vitorlákat bevonták és megindultunk géppel.

Reggel fél kilenckor értünk Havanna kikötőjébe, mely Cuba szigetnek fővárosa. Itt már ismét meleg van, és nyári ruhát vettünk fel. A vidék szép, hogy a város milyen, azt még nem tudom. A tisztek újra felvarrták a gyászt. Ez azon parancsnokért van, aki most három éve a Donau korvetten meghalt, és itt temették el. Erről beszélnek egy szomorú esetet. Ugyanis a parancsnok temetőbe szállítása alkalmával kivezényelték az itt állomásozó  két zászlóalj spanyol katonaságot, amelyet egy tábornok vezetett lóháton. Erőteljes ember volt. Azon este még részt vett a hajón adott vacsorán, s már harmadnapra  őt kísérték örök nyugalomra, szívszélhűdés érte. Béke hamvaikra.

Délután három órakor szabadságot kaptam kilenc óráig. Éjfél után egy órakor mentem vissza a hajóra és büntetésből egy óra hosszáig az árbócon kellett állnom. Mások még tovább maradtak kint engedély nélkül. A városban igen nagy drágaság van. A város szép, de nem ér semmit a nagy drágaság miatt. Nem érvényes semmilyen pénz, csak a Havannában készült papírpénz. Az idegen pénzek közül az amerikait váltják be legjobb árban, de mégis veszít azon az ember. Hiába, a magyar hazának nincs párja.

1889. április 23.

Délután két órakor két ember elhagyta a hajónkat. Pólába transzportálták őket betegségük miatt. Az egyik 85-ös, a másik 87-es szolga. Mindkettőt hazabocsátják.

Mielőtt hajónk megindult volna az állomás, illetve horgonyhelyről, egy porosz hajóról „Salute auf die Wacht”-ot tettek felénk (Tisztelgés az őrségnek), amit mi is viszonoztunk háromszori „hurrá” kiáltással. Azután megindultunk lassan kifelé, és délután négy órakor kiszaladtunk Havannából.

1889. április 25.

Horgonyt dobtunk Florida szigeten, Key West kikötőben déli féltizenkettőkor. Kicsiny sziget, Észak-Amerikához tartozik. A város a legnagyobb szigeten van. Még számos apró sziget látszik, melyeken csakis fákat lehet látni. Úgy hallom, hogy ez a legkiesebb fürdőhely egész Amerikában. Elég jó húst és kenyeret kaptunk.

Szomorú látvány tárult itt szemeink elé, ugyanis egy sorsüldözött Társaság-hajó először zátonyra futott (mely itt nem ritkaság), ma pedig kigyulladt. A mi csőszakaszaink rögtön ott voltak a szivattyúkkal és dolgoztak erősen, de ez mind kevés volt, más pedig nem ment segédkezni. Igy a szerencsétlen hajó leégett egészen a víz színéig, csak a kéménye látszott ki a vízből, elrettentő példájául a rossz hajónak.

1889. május 1.

Délután négy órakor kifutottunk Key West kikötőből.

Tegnap este kaptuk a hírt, hogy Ausztrália partjain egy pár hajó, hadihajó, köztük porosz is, tönkre ment. Senki sem menekült meg. Uram, irgalmazz nekünk, szegény bűnösöknek, Amen.

Az egész hajó legénységét – a parancsnokot sem kivéve – félelem fogta el. Egymás után vagy hat vízzsák (forgó ciklon) emelkedett fel közel hozzánk, azután pedig egészen körbefogta a hajónkat. Hála istennek, szerencsésen kimenekedtünk belőle. Nagyszerű, de veszélyes látvány, amint a forgószél sodorja fel egészen a felhőkig a vizet. Úgy néz ki, mint valami óriás oszlop. Majdnem semmi szelünk nem volt ebben az időben A vitorlákat bevontuk, a gép pedig működésbe hoztuk.

Estefelé kedvező szelet kaptunk, s a vitorlákat újra felvontuk. A jó erős szélben dagadnak a vitorlák, és óránként 8-9 mérföldet teszünk meg. Több szigetecske mellett haladunk el.

 

1889. május 10.

Reggel hét órakor baleset történt. Ugyanis a begyújtott három kazán közül az egyiknek a kéménye kigyulladt és robbanás történt. Három fűtő égést szenvedett és kórházba vitték őket.

Újra nagy lőgyakorlatot tartottunk egész napon át.

1889. május 15.

Reggel nyolc órakor egy első osztályú matróz fiú leesett a Vormast-ról (első árbóc) és összetörte magát. Életéhez kevés a remény.

1889. május 16.

Reggel fél hatkor Bermudához értünk és horgonyt vetettünk, míg az egészségügyi tanács átvizsgálja a hajót. Ez kilenc órakor megtörtént és folytattuk az utat a kikötő felé. Féltizenkettőkor horgonyoztunk le Bermuda szigetek öblében, hol több angol hadihajó állomásozott. Délben a szerencsétlen matrózfiút kihajózták és kórházba szállították.

1889. május 17.

Reggel jött a hír, hogy 24 órai szenvedés után meghalt Jozufek 88-as matróz, egész idő alatt nem tért magához. Készülődések történnek a temetéshez. Mi is összeadtunk egy pár schillinget koszorúra. Béke hamvaira. Szerencsés ő, nem érez már semmit. A vad táncoló habok nem nyugtalanítják örök álmában. A kemény föld göröngye takarja lelke porhüvelyét.

1889. május 18.

Ma temették el Jozufek matrózt, amikor frei Divisió volt. Szép temetést kapott. Egy vaskeresztet készítettünk emlékének. Kivonult a hajó fele legénysége. Az összeadott pénzen virágokat és szalagokat vettünk – mivel kész koszorút nem lehetett kapni – és itt a hajón készítettük el a koszorút. Az egyik koszorú felirata a halott anyanyelvén, csehül volt írva: „Szomorú barátaidtól”, a másik felirata: „S.M. Schiff Saida der Stab” volt. Koszorú volt még a koporsón az ittlévő angol tisztektől és matrózoktól, akik testületileg részt vettek a végtisztességen, s ez igen szép volt tőlük.

A temető igen szép, sok fa van benne, tehát a szegény fiú földben nyugszik, ott a fák árnyában, melynek ágai között a szellő dúdolja az altató dalt. De vajon hol lesz az én nyughelyem? Leszek-e olyan szerencsés, mint ez a fiú, vagy vad tenger sodorja széjjel testemet?

1889. május 22.

Délután két órakor kifutottunk Bermudából. Alig mentünk azonban fél órát, megint ankert (horgonyt) dobtunk a rossz idő miatt, mert a kalauz nem látta az utat.

Egy óra múlva kiderült az idő, úgyhogy tovább mehettünk. A nyilt óceánon azután hatalmas zivatart kaptunk, ami tartott egészen 24.-én délig.

1889. május 26.

Furcsa időjárás van mostanában. Alig múlik el nap, hogy pár óráig tartó eső, villámlással és mennydörgéssel ne volna. A hajónk egyik oldaláról a másikra ugrik, borzasztóan összeráz. A villámok vakítóan cikáznak a levegőben. Az Úristen kegyelme óvjon meg minden veszélytől.

1889. június 2.

Horgonyt dobtunk Annapolis város mellett Észak-Amerikában. Reggel öt órától  másnap reggel öt óráig szabadságot kaptunk, naponként felváltva.

1889. június 4.

Ma is ment egy szakasz matróz szabadságra. Mateovics nevű junger matróz megszökött.

1889. június 5.

Ma ismét megszökött egy junger matróz, Stiglinz nevezetű a második szakaszból.

1889. június 6.

Ma a harmadik szakaszból egy Neuhauser nevű junger matróz szökött meg.

1889. június 7.

Ma nem szökött meg senki.

Pár nappal előbb igen sok egyenlő darabra fűrészelt fát láttunk a vízen. Hogy honnét jött, azt csak most tudtuk meg. Innen nem messze egy sziget roppant nagy vihart szenvedett, és a víz az egész szigetet elborította. Hír szerint ötezer ember esett áldozatul.

Egy másik hírt is vettünk: azokban a napokban, amikor nekünk viharunk volt, május 23-24.-én, egy személyszállító hajó elsüllyedt hajótörés következtében. A rajta lévő párszáz utas mind a tenger martaléka lett.

1889. június 8.

Ma beszüntették a szabadságot.

1889. június 9.

Neuhauser matrózt, aki megszökött, visszahozták. Kapott nyolc napi erős áristomot, és egy hónapi Bord-áristomot (kötélen való állás).

Én ma reggel kilenc órakor a hajókórházba mentem. A bal térdem fáj nagyon, s jeges borogatással orvosolják. Igen rosszul tudok járni.

1889. június 11.

Ma az én szakaszom volt szabadságon, és én a kórházban fekszem.

Egy Czár nevű horvát fiú megszökött a szabadságosok közül.

1889. június 18.

Reggel hét órakor kifutottunk Annapolisból. A Chesapeake-öböl szűk és igen hosszú, több folyó is ömlik bele. Egy kadét, azaz hadapród megszökött vagy kint maradt.

1889. június 20.

Kijöttem a kórházból egészségesen.

1889. június 23.

New Jorkban horgonyt dobtunk reggel tízkor. A kint maradt kadét visszajött a hajóra.

1889. június 25.

Egy olasz matróz fiú megszökött a mólónál ladikkal.

1889. június 27.

Itt időzünk New Jork kikötőjében, de mintha a nagy, vagy jobban mondva óriási város minden írási tehetségemet kiszívta volna. Képtelen vagyok egy betűt is lerajzolni. Nem győzőm eléggé bámulni a roppant sürgést-forgást, mit a kereskedelmi hajók okoznak, azonkívül a Szabadság-szobrot, mely alig van tőlünk párszáz lépésre.

Pár hetet fogunk itt tölteni. New Jork igen kedves fekvésű vidék, a tengeren kívül más vize is van, az úgynevezett Niagara, melyből – ha az áramlat felénk van – egy kis édesvizet is nyerünk.

1889. július 1.

Az első kapitány felolvasta a parancsot, mely szerint én Oberheizer (főfűtő) lettem, és így megkaptam a legfelső fokot.

New Jork igen szép és élelmes város. Amerika legnagyobb városa. Kikötője is igen szép.

Itt jegyzem meg, hogy az amerikai „Nemzetőr” című magyar újságban a mi nevünk is ki volt szerkesztve. Mint a New Jorkban horgonyzó osztrák-magyar hadihajónak magyar matrózai szerepeltünk. Az első volt Zsigrai, azután az én nevem következett. Szakács-nak írták a nevem, azután jöttek még hatan. Itt New Jorkban nyolcezer magyar él.

1889. július 4.

Az Amerikai Államok egyesülési évfordulóját ma ünneplik. Este millió és millió tűzgolyót eresztgettek a levegőbe, s több helyen bengáli tűz égett. Közben léghajót is láttunk felemelkedni. Az ünnepély éjfélig tartott.

1889. július 15.

Ma erős szelünk volt és egy hozzánk közelálló bárka  horgonylánca elszakadt, a bárka nekünk ütközött. Balesetnek lehet venni, mivel a mi legkülső vitorlarudunkat összetörte.  Igy a holnapra tervezett kifutásunk elmaradt. A vitorlarúd pótlási munkái javában folynak.

1889. július 17.

Az eltörött vitorlarúd helyre van állítva, ezért ma reggel nyolc órakor elhagytuk New Jorkot. A tengerre kiérve vitorláinkat kifeszítettük és széllel és gőzzel megyünk. A gőzzel való menés délután három óráig tartott.

1889. július 20.

Éjjel egy órakor Newport kikötőjében horgonyt dobtunk. Ez Észak-Amerika igen regényes helye és gyönyörű a kikötője.

1889. július 21.

Ünnepet tartottunk a Liszánál történt csata évfordulóján. Volt tombolajáték is de én, mint mindig, most sem nyertem.

1889. július 23.

Alig harmadnapja, hogy befutottunk Newport kikötőjébe, és jobban érezzük magunkat, mint a füstös New Jorkban. Az itt állomásozó tüzérezred zenekara hajónkra jött, több magasrangú tiszt és a mi nagykövetünk kíséretében. Persze hölgyközönség is volt szép számmal. A zenekar egész délután játszott, többnyire angol darabokat. Estefelé táncra is perdültek, a parancsnokot sem kivéve.

1889. július 25.

Reggel kilenc órakor kifutottunk Newport-ból.

1889. július 27.

Nagy köd, éjjel Dampf klar (teljes gőz).

1889. július 28.

Nagy köd, éjjel Dampf klar géppel.

1889. július 29.

Nagy köd, csúnya idő, kis tűz. Este nyolc órakor Boston kikötőjében horgonyt dobtunk. Igen szép tengeröböl a kikötő.

1889. augusztus 8.

Délután öt órakor elhagytuk Boston szép kikötőjét.

1889. augusztus 9.

Délután befutottunk Portland kikötőjébe. Szintén igen szép helyen fekvő regényes tengeröböl.  Vendégeink is vannak naponta sokan, s a hajónk mellett elmenő kisebb gőzhajók és bárkák mind ’éljen’ kiáltással haladnak tovább. S amely hajón zenekar is van, az az osztrák himnuszt játsza.

 

Rendelés

A Galéria hadművelet c. regényem megrendelhető nálam egyszerű email-el a következő címen: artcopy@freemail.hu

Ára: 500.-Ft/pld + postaköltség. Fizetés átutalással.

Amint az összeg megérkezik számlámra, 2 napon belül levélként postázom.

Ha írni akarsz nekem

Ha üzenetet akarsz küldeni nekem, kérlek írj az

artcopy@freemail.hu címre!