Nicola írásai

Az írás nem szakma, hanem életforma

Bélyegek és könyvek

Először a bélyegekről írok, ez ugyanis kevésbé volt fontos az életemben, de a velük való első találkozásom megmozgatta a fantáziámat. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor a nagy, fekete könyvespolcos szekrény aljában egy puhatáblás füzetet találtam előnyomott oldalakkal. Az oldalakon pedig valami enyvszerű anyaggal katonás rendben beragasztott sok-sok bélyeggel. Mint később kiderült, ezek a bélyegek a háború előttről származtak, az 1912-1945 közötti évekből. Mind magyar bélyegek voltak, s én elbűvölve nézegettem a Hadisegély, Aratós-Parlament, Horthy-repülőalapok és a többi sorozat számomra akkor még ismeretlen darabjait. Egy régi világ üzenetét hordozták, s engem már akkor is – mint azóta oly sokszor – elvarázsoltak a távoli múlt dolgai.

És voltak a füzetben teljes, használatlan ívek is az első világháború éveinek bélyegeiből. Micsoda kincs volt ez egy kisfiú számára! Az utcabeli barátaim írígykedve nézték, amikor apám megengedte, hogy megmutassam nekik. Talán innen ered az a törekvésem, hogy későbben, már felnőtt fejjel elkezdtem gyűjteni és teljessé tenni egy 1945 előtti magyar bélyeggyűjteményt.

A könyvekkel egészen más volt a helyzet. Első ismerkedésem úgy három-négy éves koromban volt. Akkoriban még nem voltak a boltokban gyerekeknek szánt képes leporellók, mesekönyvek is csak a rokonok esetleg megőrzött régi könyvei közül kerültek ki. Ha anyám azt akarta, hogy nyugton üljek egy ideig, ölembe adta a Magyar Lányok vagy az Új Idők folyóirat egy-egy bekötött évfolyamát. Ezekben sok-sok kép volt, rengeteg rajz és fotó, ezeket nézegettem. Így amíg ő a piacon vásárolt, biztos lehetett abban, hogy én el nem mozdulok a könyvek mellől. Ezek voltak az első könyv-élményeim.

Apám néha hazahozott egy-egy könyvet a munkahelyéről is, egy alkalommal egy bájos, színes képekkel díszített mesekönyvet. Ezt olvasta esténként nekem, minden este egy fejezetet. A könyv egy kis tündérről szólt, aki ősszel lepottyant a felhővonatról egy erdő közepébe, ahol az erdei állatok viselték gondját tavaszig, amíg a tündérek visszatértek a rétekre, s az erdei ligetekbe. Csodálatos mese volt, alig tudtam kivárni az estéket, hogy a folytatást halljam, kényelmesen elhelyezkedve a nagy szülői ágyban.

Az első saját könyvemet egy karácsonyra kaptam Kicsti nénitől és Béla bácsitól. Ez volt a Maugli, a dzsungel fia. Amikor anyámék elindultak az éjféli misére, én már ágyban voltam, ott kezdtem el olvasni az ajándékkönyvet. Olvastam, olvastam, a szobát benépesítették a dzsungel állatai, Akela, Balu és Sir Kán, meg Ká, a kígyó, a Bender Log majomnépe, és a többiek. Amikor a szüleim hazatértek, én még olvastam, gyorsan le is tetették velem a könyvet, és leoltották a lámpát.

Bizonyos könyvek mélyen a lelkembe ivódtak, bizonyára azok, amelyek valami oknál fogva jobban kötődtek hozzám másoknál. Máig el tudom mondani fejből a Maugli, vagy az Egri csillagok kezdő mondatait, és emlékszem mennyire elvarázsoltak egykor ezek a történetek. Azóta is mindennél jobban bele tudok feledkezni egy-egy kedvemre való könyvbe, gyógyírt adnak az élet bajaiban, bánataiban. Nagy áldás, ha valaki szeret - és tud – olvasni, ezért tartom fontosnak, hogy gyermekeinket olvasókká neveljük. A könyvek nagyon sok örömet tudnak adni, s milyen keveset kell tennünk ezért az örömért! És akkor még nem is beszéltünk arról a hatalmas ismeretanyagról, ami a könyvekből fejünkbe plántálódik, s alapot teremt a művelt emberré váláshoz. Egyszóval az értelmes ember nem lehet meg könyvek és olvasás nélkül.

Könyvgyűjtő lettem hát, többek között a könyveknek is szerelmese, bár a szülői házban erre nem láttam példát. A szüleim azokban a rettenetes '50-es években, amikor én nyiladozó értelmű kisfiú voltam, mással voltak elfoglalva. Túl kellett élniük egy embertől idegen diktatórikus rendszert, ráadásul az akkor kapható könyvek, az irodalom kimerült a magyar klasszikusokkal. A könyvesboltokban pártirodalom volt kapható, és rengeteg szovjet-orosz szerző, de az oroszokból elegünk volt. Maradt hát a rokonság és ismerősök régi könyvtára, már ami azokból megmaradt. Merthogy volt index, azaz, a tiltott könyvek listája. Szinte minden, ami a háború előtti volt, az a tiltó listára került. És tiltott könyveket nem volt tanácsos tartani, mert miattuk börtönbe kerülhetett az ember. Székely Pista nagybátyám például viaszos vászonba csomagolva a padló alá rejtette Somogyváry Gyula könyveinek sorozatát, a kötetek ott vészelték át a Rákosi-rendszert. Mert a könyvek türelmesek. Másik példa: az '50-es évek elején anyám, aki akkor még nem dolgozott, s hogy hozzájáruljon a család bevételeihez, zongoraleckéket adott. Néhány tanítványa volt, közöttük egy akkori pártfunkcionárius fia is. A zongora a szobában állt, s a fiú skálázás közben észrevette a szekrény polcán az Új Idők évfolyamonként bekötött köteteit. Egyszer megjegyezte, hogy „Jó lesz eltüzelni azokat a könyveket, mert még bajuk lehet belőle!” Az Új Idők egy háború előtti szépirodalmi, művészeti és társadalmi hetilap volt. Szerkesztője a két világháború közötti időszak „írófejedelme”, Herczeg Ferenc volt. Tehát egy polgári hetilap, de hát akkor már polgárság sem volt, csak proletárdiktatúra, mi szükség is lehetett volna egy régi „reakciós” hetilapra. Ettől kezdve aztán a kályha nyelte a keménykötésű kötetek lapjait, volt belőlük 15-20 kötet. (Máig sajnálom, mert alig maradt belőle valami kevés.)

 

A szüretek

Apai és anyai nagyszüleimnek egyaránt volt szőlőjük, így aztán nekünk gyerekeknek minden ősszel kétszer volt részünk a szüret örömeiben. Ez hangulatában, bonyolításában két különböző szüret volt, mégpedig azért, mert a Gyenge-féle szüret a Kocson, vagy a Deméndin – ezen a két dűlőn voltak a szőlők – a szőlőtermelő gazda szinte iparszerű tevékenysége volt, míg a Szakácsi-szőlő – a Kis-Egeden – ma úgy mondanánk, hobbykertként szerepelt. Nekem a Kis-Egedi szüretek jobban tetszettek, valahogy ünnepibb jelleget kapott, játékosabb és hangulatosabb volt. Gyuszi nagybátyám már előző nap megjött Pestről, és a férfiak este kiballagtak a Szalában lévő borházba, hogy némi kvaterkázással egybekötött megbeszélést tartsanak, amolyan haditanácsot. (Gyuszi bátyám meg is verselte ezeket a szüreteket, kis elbeszélő költeményét a mellékletben megtaláljátok.) A szüretre eljött a rokonság, persze gyerekestül, az asszonyok vödrökbe szedték a szőlőt, itt-ott nótázni kezdtek, a férfiak puttonyoztak és ugratták az asszonyokat, zengett a szőlőhegy. A gyerekek pedig csömöszölték a nagy fakádba öntött termést. (A csömöszölés a szőlőfürtök összetörése egy végén rövid, ujjszerű gallydarabokat hordó vastagabb bottal. A célja pedig az, hogy a kádba minél több szőlő férjen. A művelet eredményeként egy idő után a kádban megjelent az összetört szőlő leve, a must. És azt mi kóstoltuk meg először, a szőlőt lenyomva bögrével mertük és ittuk a jó édes mustot. Persze csak módjával, mert a mértéktelent egy-két órán belül rettenetes hasmenés fogta el.) Egy-két asszony az ebédet készítette, ez általában bográcsgulyás volt, amihez néhány pohár tavalyi óbor is járt, persze a felnőtteknek. Kis szusszanás, beszélgetés után mindenki folytatta a munkát, de a délután már lazábban telt, attól függően, hogy milyen volt a termés. Megjött a fuvaros, elvitte a nagy fakádat a szőlővel, és mi diót böngésztünk a nagy fa alatt a kunyhó mellett.

Gyenge-nagyanyámék szőlőiben is nagyjából igy folyt le a szüret, de amikor már nagyobb voltam a fuvarossal én is bejöttem a pincébe (a pince a Rác-hóstya alatti Kis-völgyben volt), és segítettem sutúlni a szőlőt. (A sutulás a szőlő préselése, ezáltal nyerik a mustot. A présből - melyet kézzel tekernek – kifolyik a must egy faedénybe, s azt időnként, ha megtelt, cserélik, s a mustot hordókba töltik.) A szüret itt is családi segítséggel történt, jó alkalom volt ez arra, hogy a rokonok szőlőszedés közben hosszú beszélgetéseket folytassanak, hiszen voltak akikkel évente csak egyszer, itt találkoztunk. A ritkán látott rokonok elmesélték mi minden történt a családjukban egy év alatt, és meghallgatták a mi történéseinket. A deméndi szőlőben (az Eger melletti Deménd község határában volt ez a szőlő) híresen jó bor termett azon a délkeleti enyhe lejtőn. Nagyapám ezt a bort is jó áron eladta, hisz' szinte a szőlők hasznából éltek egész évben. Igaz ebből a borból egy „kistonnányit” (ez volt az 50 literes kishordó neve) megtartott a családnak a karácsonyi és húsvéti ünnepekre. Ő maga a „máslásból” készült, lőrének nevezett alig-bort itta egész évben. Mi is volt az a máslás? A kisutult törkölyt (a szőlő kipréselése után maradt, szinte száraz héj-mag-csutka tömeget) egy kádban felöntötte vízzel. A piros szőlő héjától ez a lé még igen szép színű lett, mivel azonban cukrot már alig tartalmazott, az ebből kiforrt bornak alig volt szeszfoka. Igaz, az öreg ehhez a musthoz tett néhány kiló cukrot is, hogy a bor erősebb legyen. Nagyapám tavasztól a tél elejéig a szőlőkben dolgozott, még alig világosodott, amikor elindult, és sötétedéskor jött haza. Hazafelé jövet a pincét is útba ejtette, és az egész napi munka után megiszogatott egy-egy litert ebből a lőréből.

'56 ősze, a forradalom

Nyolcadik osztályos voltam már 1956-ban, amikor az őszi forradalom kitört. Nektek, kedves olvasóim ez már történelem, s csak könyvekből ismerhetitek. Alig van már olyan, aki átélte mindazt, ami akkor történt. Tudnotok kell, hogy az '56-os felkelés az addigi embertelen, nyomort és megalázást hozó kommunista diktatúra ellen tört ki. Az addigi szovjet mintára szervezett hatalmi struktúra idegen volt a magyar lélek számára, gyökértelen létét csak idegen szuronyokkal lehetett fenntartani. Az elnyomó kormányzat persze magyarokból állt (szovjet ellenőrző-felügyelő tanácsadókkal), de hát minden társadalomban találhatók kisszerű emberek, akik kellő jussért hajlandók mások megnyomorítására. Ennek az embertelen rendszernek azonban nem csak az volt a jellemzője, hogy egy jobb jövő állandóan hangoztatott reményével ellensúlyozza a jelen sanyarúságát, a fizikai nélkülözést, hanem lelkileg is próbált megsemmisíteni minden övével ellenkező véleményt. Nemhiába mondják, hogy a fasizmus és kommunizmus egy tőről fakad. Gyakorlatát tekintve igen-igen hasonlatosak egymáshoz. Szinte agymosásnak vetették alá az embereket. Minden döntés a Párt (így nevezték röviden az MKP-t, a Magyar Kommunista Pártot, s csak ez az egyetlen párt volt Magyarországon) kezében volt, a Párt mondta meg miről mi legyen a véleményünk, mit hogyan kell értelmezni. A Párt azt állította magáról – s ezt nem volt szabad megkérdőjelezni – hogy ő tudja egyedül mi jó a magyar népnek, hogyan kell irányítani a gazdaságot, mit kell tenni a fejlődés érdekében satöbbi. Mitől volt ilyen okos egy zsidó kocsmáros fia (Rákosi), egy egykori szabósegéd (Péter Gábor), egy hajdani pék (Marosán) ? Nem tudni. Mindenesetre ők és társaik ezt állították magukról. Holott csupán a szovjet nagyhatalmi érdekek elvtelen szolgái voltak, Moszkva bérencei.

Ennek a kornak nevetségesen együgyű történéseiből hagy' idézzek néhány emléket. Apám akkor Egerben a Megyei Tanácson dolgozott. A munkát minden reggel a Párt lapjának, a Szabad Népnek vezércikk-olvasásával kezdték. Azután a párttitkár (minden munkahelyen ez volt a legnagyobb hatalmú ember) kitalálta, hogy a munkatársak közül valaki minden nap készítsen egy kis rendszert dicsőítő dolgozatot. Amikor apámra került a sor, ő is írt egy kis „dicshimnuszt”, melynek lényege a következő volt: a majdan eljövő boldog kommunizmusban (ez lett volna a Párt bölcs irányításával megteremtett földi paradicsom) az Egeden narancsligetek pompáznak, a fák alatt a dolgozók családjai piknikeznek, merthogy a heti munkaidő ekkor már csak 20 óra, és így tovább. És ezt magukat komolynak tartó emberek elhitték, megtapsolták.

Egy más alkalommal megjelent apámnál egy hölgy, aki a Dolgozók Esti Iskolája tanfolyamait szervezte. Tudni kell, hogy ezt az iskolát a nyolc osztállyal nem rendelkező emberek számára hozták létre azzal a céllal, hogy ha felnőtt fejjel is, de lehetőleg mindenki végezze el az általános iskolát. Ez az egyébként nagyon helyes kezdeményezés a Pártnak propaganda-célok miatt igen fontos volt. A hölgy kedvesen közölte apámmal, hogy „Sanyi bácsi, akkor téged is beíratunk a nyolcadik osztályba.” Apám azt hitte, hogy ez egy vicc, de amikor látta, hogy látogatója komolyan gondolja, közölte, hogy neki egyetemi végzettsége van, jogi doktorátusa. A hölgy kedvesen válaszolt: „Nem baj az, Sanyi bácsi, azért csak végezd el a nyolcadik osztályt is!” Erre apám meglehetősen zordonan kirúgta.

Bár ezek a történetek megmosolyogni valók, a rendszer véresen komoly, és embertelenül erőszakos volt. És ez ellen a rendszer ellen kelt fel Magyarország 1956-ban.

Akkoriban az egyetlen otthoni hírközlő a rádió volt, így október 23-án is azt hallgattuk. Már az is hallatlanul nagy dolog volt, hogy Pesten szimpátia-tüntetést tartanak a lengyelek mellett. (A lengyelek ugyanis szintén megelégelve saját szovjet-mintájú rendszerüket, követelőző tüntetéseket szerveztek Gdanskban.) Engedélyezik a Bem-téri tüntetést, vagy sem? Izgatottan vártuk a híreket, a rádió állandóan bekapcsolva. Aztán jöttek a hírek, a Rádió ostroma, és mi hallottuk az éteren át a lövéseket. Hallatlan izgalom, feszültség és reménykedés. Mi lesz, mi lehet ebből? Rákosi már levitézlett a nyáron, most Gerő a pártvezér. Lehet-e lazítani, ha csak kicsit is a lelkeket bénító köteléken? És egyszer csak megszólalt a rádió: „Itt a Szabad Kossuth Rádió, Budapest!” és mint egy gáttalan áradat szakadt ki a bemondóból: „Hazudtunk nappal és hazudtunk éjjel...”. Miénk volt a rádió. És a lélek szárnyra kapott, először kissé bizonytalanul, mintha nem akarná hinni a valóságot. Lehet, hogy szabadok leszünk?

Átöleltük egymást és sírtunk örömünkben.

Egerben nem történtek olyan véres összecsapások, mint Pesten. Egy nagy tüntetésre emlékszem, a tömeg a Főutcán hömpölygött végig, az első sorban lévők a Dobó-szoborról letépett láncokat vitték szimbólumként, egy katona pedig kivágott közepű magyar zászlót lengetett. Erre a katonára kiváltképp emlékszem, a nyakán kidagadtak az erek, ahogy együtt üvöltött a tömeggel: „Ruszki, mars ki! Ruszki, mars ki! Aki magyar, velünk tart!” A rendőrség kapuját bezárták, a rendőrök belülről, félve kukucskáltak ki. A kommunisták eltűntek, mentették az irhájukat. Az Érsekkertben lévő – akkor Népkert – szovjet hősi emlékmű katonaalakját, akit az egriek csak Ivánnak hívtak, ledöntötték. Erről egy vicces történet is terjedt. Valaki megkérdezi, hogyan tudtátok ledönteni azt a nagy szobrot? Á, nem volt nehéz! Letettünk elé egy karórát, - szól a kérdezett – lehajolt érte, mire fenékbe rúgtuk, és leesett. (Ugyanis az oroszok a világháború alatt igen nagy vonzódást éreztek a karórák iránt. Magyarul mindenhol ellopták, elrabolták a karórákat.)

Az iskolai oktatás szünetelt, de az úszóedzés nem. Minden nap felültem hát a biciklimre, és irány az uszoda. Az edzésadagot le kellett úszni, de ott is mindenki a forradalomról beszélt. Ki-ki elmondta mit látott vagy hallott, így meglehetősen sokat tudtunk a történésekről. Egy nap délután közösen elhatároztuk, hogy elmegyünk a színház előtt tartott nagygyűlésre. Óriási tömeg verődött össze a Nagytemplom és a színház közötti térségen, nem csak egriek, jöttek a környező falvakból is. Például pufajkás bányászok Ózd környékéről, akik mutatták zsebükben a paxitot (robbanószer). Ekkor a rendre már fegyveres nemzetőrök ügyeltek. Valaki beszédet mondott, egy színész elszavalta a Talpra magyart, s a tömeg együtt skandálta vele: A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!

Tanítás ugyan nem volt az, de néha azért benéztünk az iskolába, így tudtuk meg, hogy osztályfőnökünk, Petróczi Józsi bácsi élelem-gyűjtést szervez. (Ahogy a rádióból tudtuk, Pesten már alig volt élelem, kenyeret is nehéz volt szerezni.) Ekkor már egy kis hó is esett, ezért párosával kis szánkókat húzva indultunk útnak. A szánkón egy ruháskosár, abba gyűjtöttük az adományokat. Mindenki más-más utcákat járt be, végigjártuk a Rác-hóstyát, Cifra-hóstyát, a Szalát, Eger északi városrészeit. Minden házba becsengettünk és kértük, adakozzanak a pesti forradalmároknak. Nem volt olyan ház, ahonnan üres kézzel távoztunk, néhányan még szabadkoztak is, hogy ők csak egy keveset tudnak nélkülözni. A ruháskosár megtelt, oldal szalonnák, kolbászrudak, szárazbab és borsó, füstölt hús, liszt, cukor töltötte meg. Egy teherautóra való élelmiszert gyűjtöttünk össze, amit a következő napon felvittek Pestre. Ahogy tanárunk elmesélte, megálltak egy téren és minden formaság nélkül szétosztották az emberek között az egri kisdiákok gyűjtötte élelmiszert.

Az egyik vasárnap délelőtt hittanos barátaimmal összejöttünk Levente atyánál. Nagy örömmel soroltuk, mi minden lehet ezután, tervezgettük a kirándulásainkat, megtanultuk az atyától a cserkész-indulót, és fennhangon énekeltük. Nagy-nagy szabadság-érzés töltött el bennünket. Máig emlékszem arra az újdonságként ható felszabadult érzésre.

A tüntetések hangulatából, a beszélgetésekből tudom, hogy ekkor valóban mindenki egyet akart: legyünk végre függetlenek, szabadok. Fizikailag és szellemileg egyaránt. Nagy élmény volt számomra, ahogy mondani szokták, felemelő érzés, ez a „nemzeti egyet akarás”. Ezt érezhették a márciusi ifjak '48-ban. Győzött a forradalom, az oroszok kivonultak, kiléptünk a Varsói Szövetségből, és a miniszterelnök, Nagy Imre Magyarország semleges státuszát kezdeményezte.

Ám Moszkvában nem tudták elviselni, hogy a háború után koncként kapott Magyarország kiváljon a „béketáborból”. És jöttek az orosz tankok. A pesti forradalmárok, köztük sok tizenéves srác – mint a varsói felkelés cserkészei - kézifegyverekkel, Molotov-koktéllal (benzines gyújtó-gránát) álltak ellen. És vége lett mindennek. Fájdalom, keserűség és reménytelenség maradt ránk. Tudtuk, hogy nem győzhetünk egy világhatalom ellenében, amelyik még a jogot sem tartja tiszteletben, hiszen az orosz tankok Magyarország törvényes kormánya ellen léptek fel. A puccsista Kádár – aki egyébként Nagy Imre belügyminisztere volt - egy orosz tankba bújva ment Szolnokról Pestre a „rendteremtés” után. Ők ekkor már ellenforradalomról beszéltek. Hát ellenük folyt, az igaz. Az azonban nem igaz, hogy a régi, háború előtti dzsentri-világot akartuk visszahozni. Jogállamot akartunk, gondolati szabadságot, többpárt-rendszert, ahogyan az ma is van.

A forradalmat így leverték, a bujkáló, sunyi kommunisták újra előjöttek, megalakult a nevében új kommunista párt, az MSZMP, a Magyar Szocialista Munkáspárt. És mint elődje, az MSZP, kegyetlen hatalmat gyakorolt. Az utcán az új karhatalom emberei, a ruhájuk után csak pufajkásoknak nevezett Kádár-huszárok járőröztek, és megkezdődött a leszámolás. Összeszedtek mindenkit, aki részt vett a forradalomban. Fényképfelvételekről is azonosították az embereket. Több tízezer ember került börtönbe, több százat kivégeztek. Senki sem tagadhatja, hogy Kádár egy tömeggyilkos volt. S hogy mennyire cinikus volt ez az új hatalom, mi sem bizonyítja jobban – egy esetre pontosan emlékszem – egy fiatalkorú „vádlott” halálos ítéleténél – mivel a fiatalkorút nem lehet kivégezni – megvárták, míg nagykorú lett, és akkor akasztották fel. Igazi terror volt ez.

Unokatestvéreim között is volt egy fiú, Révász Tibi, aki a forradalom alatt nemzetőr volt Egerben. Semmilyen erőszakos cselekményt nem végzett, mivel azonban nemzetiszín karszalaggal, fegyveresen látták az utcán, börtönbe került. (Ugyanő később, mint az Egri Dózsa focistája – a Dózsa csapatokat mindenhol a rendőrség patronálta – a rendőrségen kapott irodai állást.)

'56-ról ezután csak elítélőleg lehetett nyilatkozni, és ellenforradalomnak kellett titulálni. De hát a mag ott szunnyadt a hó alatt, és várt a kikeletre.

Középiskoláim

Esztergom

Amikor nyolcadikos voltam, egyre többet beszéltünk a középiskola választásról. Mint írtam, szüleim a csecsemőkori betegségemkor ígéretet tettek, hogy belőlem papot nevelnek. Családunk, mint a városban szinte mindenki, nagyon vallásos volt. Ezért is jártam azokban a szomorú, vészterhes időkben is ministrálni a ciszterek templomába minden vasárnap. Hogy magam mennyire voltam vallásos? Mint gyerek elfogadtam szüleim világnézetét, ideológiáját, hiszen ebbe születtem bele. Mivel családunk szellemiségét és hagyományait tekintve ellenzéki volt, még tetszett is a fennálló rendszer ellenébe gondolkodni és tenni. S ebben a korszakban a vallásosság bizony ellenzéki gondolkodás volt, gyakorlása pedig ellenzéki tett. Amikor aztán eljött az iskolaválasztás ideje, apám, mondván, hogy „Fiam, biztosítom neked az ország legjobb iskoláját”, s az érsekségen kezdeményezte a pannonhalmi bencés gimnáziumba való felvételemet. (Valóban Pannonhalma volt az ország legjobb középiskolája, az országos tanulmányi versenyeken rendre arattak a diákjaik, az egyetemi felvételi arányuk pedig hihetetlenül magas volt.) Tudni kell még, hogy az iskolák államosítása után (ez azt jelentette, hogy minden iskola állami kezelésbe került) néhány egyházi iskola megmaradhatott. Az országban öt ilyen középiskola volt, és ezekbe felvételizni kellett. Pannonhalmára ekkor már betelt a létszám, ezért hát az esztergomi ferences gimnáziumba felvételiztem. A felvételi vizsga az egri érsekségen folyt, számomra sikerrel. Nyomtatott listát kaptunk, melyen a ruházattól kezdve az iskolaszerekig szerepelt minden, ami a leendő kollégiumi életemhez szükséges volt. Minden ruhadarabomba be kellett varrni az azonosítási számomat. Én a 107-es számú tanuló lettem. Összecsomagoltunk hát, elbúcsúztam a szüleimtől, testvéreimtől, hiszen először hagytam el hosszú időre a családi házat.

Milyen is volt ez az egyházi gimnázium és kollégium? Mint később tapasztalhattam, egészen más, mint az állami iskolák. Az esztergomi Szent Antal Ferences Gimnáziumnak négyszáz tanulója volt, többségükben kollégisták. Az iskola és a kollégium egy épületben volt, egybeépülve a ferences templommal. Iskolánkból egy belső folyosón át levonulhattunk a templomba. A négy középiskolai évfolyamon két-két osztály volt, egy humán és egy reál. Ezek csupán annyiban különböztek egymástól, hogy a humánban latint tanultak, a reálban németet. (És természetesen mindenkinek tanulnia kellett oroszt is.) A kollégistákon kívül minden osztályban volt néhány bejáró, akik helyben, Esztergomban laktak, és csak az iskolai órákra jártak be a gimnáziumba.

Tanáraink, így osztályfőnökünk és prefektusunk is (ez volt a kollégiumi nevelőtanár címe) papok voltak, és 'atyának' kellett szólítani őket. Az én osztályfőnököm Antal atya volt, prefektusom Teofil atya. (Ez utóbbinak polgári neve Szita Illés volt, egy dunántúli parasztgyerek.) Nem csak ferences papok tanítottak bennünket, az énektanárunk például szaléziánus volt, a testnevelő tanár pedig az egyetlen civil, Kékesi tanár úr. Ők civilben jártak. Ferences tanáraink a hagyományos barna, csuklyás csuhát hordták, saru a lábukon, derekukon a fehér corda (kötél) rajta egyik oldalt a hármas fogadalmat jelző csomóval, másik oldalt arasznyi kereszttel a végén rózsafüzér lógott.

A négyemeletes iskola első emeletén voltak az osztályok és a betegszoba, valamint a rendház, a földszinten a nagy ebédlő és a konyha. A második emelettől kezdve a kollégiumi hálótermek, egy-egy terem két osztálynak adott helyet, nyolcvan személyesek voltak.

A nagy ebédlőben együtt étkezett az egész kollégium. Két sorban hosszú, tizenkét személyes asztalok. A teríték elkészítve, az ételből mindig lehetett repetázni. A konyhán egykori apácák főztek, az ebéd utáni mosogatásban ügyeleti rendszerben két-két diák segédkezett. Az étel igen jó volt és bőséges. (Havonta volt például disznóölés a rend hizlaldájában, ilyenkor finom disznótoros ebédet kaptunk.) Egyetlen esetre emlékszem, amikor az egész diákság visszautasította az ebédként feltálalt salátafőzeléket. Megkaptuk ugyanazt vacsorára. Ekkor sem ettük meg, mire rektorunk, Oszkár atya (így hívták a kollégium igazgatóját) közölte, hogy a diákság egy hónapig nem kaphat otthonról csomagot. Írjuk meg a szülőknek, mert az egy hónapon belül érkező csomagokat visszaküldik. Bizony nagy büntetés volt ez, mert a tízórainkat és uzsonnánkat ezek az otthonról érkező csomagok adták. Én persze szerény csomagokat kaptam, hiszen a benne lévőt úgy vették meg boltban, csak egy kis sütemény volt az, ami házi készítésű volt. Elég nagy anyagi terhet jelentett a szüleimnek az én itteni iskoláztatásom. Míg az állami középiskolák ingyenesek voltak, itt fizetni kellett. Úgy emlékszem, havi 400 forint volt a kollégiumi díj, és apám kevesebbet keresett 2000 forintnál havonta. (Azaz nem jutott a család tagjaira fejenként 400-400 forint.)

Szigorú napirend szerint éltünk. Hatkor ébresztő, fél hétkor reggeli, héttől nyolcig reggeli tanulás az osztályban, közben aki akart elmehetett a reggeli misére. Nyolctól déli egy óráig tanítás, fél kettőkor ebéd, és azután háromig kötelező séta, levegőzés a városban. A városba csak ekkor és csak csoportosan mehettünk, a csoportlétszám minimum öt fő volt. Háromtól este hétig szilencium (csendes tanulás) az osztályban, közben ötkor egy negyedórás uzsonna a hazaiból. Hétkor vacsora, utána szabadidő nyolcig, majd mosakodás, fekvés. A hálóteremben szintén szilencium volt, azaz ott hangos szó nem eshetett. A két osztály prefektusai Teofil és Szabolcs atya (egy-egy hálóban két osztály volt elhelyezve) este tízig, a lámpaoltásig fel s alá sétáltak az ágyak között breviáriumukat olvasva.

Az iskola meglehetősen szigorú volt. Tanáraink kiválóak voltak, nem egykönnyen osztogatták a jó jegyeket. Az alapelv az volt, hogy a mi kötelességünk, a munkánk a tanulás, szüleink nem lebzselni küldtek ide. Állították, hogy a felvételi alapján válogatott gyerekek mindegyike képes kellő szorgalommal megtanulni bármit, amire késztetik. Aki tehát megbukik, az csak azért történhet, mert az illető nem tanul, lusta. Itt pedig nem tanulni nem lehet. „Nem tanulni, fiam, lehet az állami iskolában.” - mondogatták. Aki megbukott, annak hívatták a szüleit, és tanácsolták, hogy a fiút vigyék másik iskolába. De csak elvétve fordult elő bukás. Egyszerűen nem volt mód arra, hogy ne tanuljunk. A délutáni szilenciumon a prefektus fenn ült a katedrán, olvasta a breviáriumot, közben pedig állandóan figyelte az osztályt. Már azt is figyelmeztette, aki kibámult az ablakon. Ha valaki hamarabb megtanulta a leckét, azt kihívta magához, a másnapi órarend alapján minden tantárgyból leellenőrizte a leckét, belekérdezett az elméleti anyagba. Ha úgy látszott, hogy az illető valóban jól felkészült másnapra, akkor csendben mással is foglalkozhatott. Levelet írhatott, vagy olvashatott saját könyveiből. Volt jól felszerelt könyvtár is, persze főként az iskola jellegének megfelelő könyvekből állt, de vihettünk egy-két saját könyvet is. Ezeket be kellett mutatni a prefektusnak, aki engedélyezte azt. Ügyeltek arra, hogy irodalmi szemét ne legyen a gyerekeknél. Az egyik könyvemben, Sienkiewicz Quo vadis-ában máig benne van Teofil atya engedélyező bejegyzése.

Az órák persze ugyanúgy folytak, mint más iskolában, talán csak annyi különbséggel, hogy minden reggel imával kezdtük. Meg kell említenem kémiatanáromat, Zalán atyát, aki egy különleges figura volt. Két éven keresztül elő se kellett venni a kémiakönyvet, mert ő lediktálta amit az anyagról tudni kellett, de azt ám szó szerint. És be is vasalta rajtunk. Nála lehetett fogadni félév elején puskázás-ügyben, ami azt jelentette, hogy az ember bejelentette, atya én ebben a félévben puskázni fogok. A fogadás tétje csak csokoládé lehetett – imádta a csokoládét – mégpedig minimum fél kiló. Állítólag egy Salkhász nevű srác nyert tőle egyszer, mire Zalán felháborodva fortyant föl: Pofátlan vagy, Kisaranyos – ez volt a szavajárása – elnyerted a csokoládémat! Merthogy ő már a fogadáskor magáénak hitte a nyereményt.

Zalánról mesélték még azt a történetet is, hogy a belgiumi ferences anyaházból egy ismerőse küldött negyven kiló csokoládét azzal, hogy ötöt tartson meg magának, a többit pedig ossza szét a rendtársai között. Ő ötöt szétosztott, és a maradék harmincötöt tartotta meg.

Magyartanárunknak volt egy zseniális találmánya, az önkéntes memoriter. Ez azt jelentette, hogy egy félévben kétszer, ha az embernek szüksége volt a jegyein javítani, megtanult négyszáz szótagnyi verset, prózát – ez mindegy volt – az év anyagából, azt felmondta, amire kapott egy ötöst. Ha becsúszott egy hármas az órán, délután lehetett javítani ezzel. Én Janus Pannonius verseket tanultam meg, mert az időmértékes verselés ritmusa megkönnyítette a magolást. (De emlékszem, volt aki Pázmány-imádságokat tanult.)

Az idősebbek mesélték el, hogy rektorunk – kis alacsony ember – miért jár bottal. A Rákosi-érában kettejüket, őt és hittanárunkat, Hetény atyát (páter Somogyvári Hetény) elvitték az ávósok. Oszkár atyát egy alapos verés után eszméletlenül ledobták cellája betonpadlójára, ahol a hideg padlón hevert órákon át. Megfázott, és egyik lába izomsorvadásos lett. Hetény atyával pedig rokonsága miatt „foglalkoztak”, ugyanis unokaöccse volt a két háború között híres író Somogyvári Gyulának (Gyula diák), s mint ilyen természetesen a „régi rend” hívének számított. (Hiszen annak számíthattak minden itt dolgozót, az egykori apácákat, akiknek feloszlatták kolostorát, a ferencesektől pedig elvettek mindent, csupán a kertészetet és a hizlaldát hagyták meg az iskolán és rendházon kívül.) Jó időben például arra a Duna-szigeti stadionszerű sportpályára jártunk tornaórára, ami valamikor szintén a ferencesek sporttelepe volt.

Az iskola szellemisége volt az, ami életre szólóan alapelveket szolgáltatott az arra fogékonyaknak. Csupán két évig jártam ebbe a gimnáziumba, de örökké hálás leszek ottani nevelőimnek azért, amit a szellem pallérozásáért tettek. A fő elv volt – s ha ezt elfogadta az ember, már egy életre szóló programot teremthetett – hogy „ne múljon el nap, fiam, hogy valamiben hasznára ne lettél volna magadnak, vagy másoknak!” Azaz, akarj ma többre jutni, mint tegnap, s holnap több legyél, mint ma! Ez az alapja a fejlődésnek, a szellemi gyarapodásnak. (Későbben ezt sehol sem hallottam így megfogalmazni.)

S hogy ezt maguk is elősegítsék, rendszeresen vitték például a diákokat színházi előadásokra. Nem jelentkezéses alapon történt ez, hanem kötelezően. Mert a kis szabolcsi faluból jött parasztgyereket talán nem érdekelte volna egy operaelőadás, azt sem tudta, mi az. De, hogy megismerje – s ez által talán meg is kedveli – megmutatták neki az ismeretlent.

Szombaton délután nem volt szilencium, hétfőre vasárnap tanultunk. Így a szombat délutánunk szabad volt. Általában kirándulni mentünk a környékbeli hegyekbe, őrsönként külön utakon. Érdekes dolog volt ez az őrsi szervezet. Gondolom az akkori állami irányítás megkövetelte valamiféle ifjúsági szervezet létét, ezért a ferenceseknél minden osztályban tízfős őrsök alakultak. És hát mi más is lehetett volna a nevük, mint Szent Imre-őrs, Szent László-őrs és hasonlók. Ha készült erről egyáltalán valamilyen jelentés, gondolom a kommunista vezetők jót derülhettek ezeken a neveken.

Ezeken a hétvégi kirándulásokon kellett egy-egy kijelölt társunknak mogyoróvesszőket vágni a rektor atyának. (A rektor volt a kollégium igazgatója, az én időmben páter Csontos Oszkár volt az.) Merthogy Oszkár atya indokolt esetben bizony fenekelni szokott, mégpedig mogyoróvesszővel. Ennek a szokásának én is szenvedő alanya voltam, íme az eset.

Egy alkalommal vasárnap délelőtti szabadidőnkben a földszinti szülői fogadóterembe tévedtünk, ahol egy zongora állt a fal mellett. Társaim unszolására felnyitottam a billentyűzet fedelét, és pötyögni kezdtem. Majd leültem, és a Révász Pisti mutatta dzsessz-akkordokkal vidám kis biginbe kezdtem. (Emlékszem, egy amolyan alapdallam volt, még humoros magyar szöveget is kreáltak rá, hogy „ Vén Kolumbusz felfedezte Amerikát, Amerikában pedig a dzsesszmuzsikát…” és így tovább.) Igazán pompás, ütemes kis dallam volt, én pedig egyre jobban belejöttem. A fiúk meg ugrabugráltak a hátam mögött. Májusi idő volt, szép napsütés, az ablakok nyitva, gondolom a zongoraszó az utcára is kihallatszott. (A járókelők bizonyára meglepődtek, milyen jól mulatnak a ferences diákok.)

Ám egyszer csak csend lett a hátam mögött, amolyan vészjósló csend. Megfordultam, és az ajtóban ott állt Oszkár atya, a rektor. Nem kiabált, még csak meg sem rótt bennünket, csak állt némán, végül intett nekem: Holnap reggeli előtt jelentkezel nálam! (A többieket nem akarta büntetni, gondolom úgy okoskodott, én zongoráztam, én adtam okot a rendbontásra.)

És hát másnap reggel bekövetkezett a fenekelés. (Hozzátartozik a dologhoz, hogy a vesszőket gyűjtők tudták, hogy minden vesszőt bicskával félig be kell vágni keresztben, hogy lehetőleg a harmadik suhintás után eltörjenek. Ilyenkor Oszkár atya újabb vesszőt húzott elő a fogas mellett álló esernyőtartójából, majd az is eltört, újabb vessző jött...általában a harmadik után megunta és elengedte a delikvenst. Ily módon 8-10 ütésnél többre nem kellett számítani.) Ám azért igencsak sajgó fenékkel ültem le a reggelihez székemre.

1957 őszén kerültem Esztergomba, még frissek voltak az ’56-os sebek. És jöttek a segélyszállítmányok. (Az Egyház mindig is ápolta határokon és korokon átnyúló kiterjedt kapcsolatait.) Hónapokon keresztül ettük reggelire az amerikai hadsereg sárga ömlesztett sajtját, végül a többség már unta, és én jártam jól – máig szeretek mindenféle sajtot – mert mindenki nekem adta az adagját. És minden reggel kis halom édességet – cukrot, csokoládét, rágógumit – találtunk a terítékünk mellett egy kis nyomtatott papír-cetlivel, amelyen az ajándékot küldő nyugat-európai gyerek adatai szerepeltek. (Ekkor láttunk először rágógumit.) Az volt a szabály, hogy minden címre egy köszönő lapot kell küldeni, s mivel többnyire Belgiumból származtak a küldemények, egy társammal elhatároztuk, elkezdünk franciául tanulni. (Innen ered az egy időben rajtam elhatalmasodó gallomániám.) Vettünk szótárakat, nyelvkönyvet, és autodidakta módon tanulni kezdtünk. Francia válaszleveleket írtunk, és egy ferences pappal, aki tudott franciául, javíttattuk. Eleinte írásunkban több volt a piros, mint a kék, de lassan fejlődtünk. És akadt egy-két levelezőpartner, akikkel évekig leveleztem.

Minden hónap első vasárnapján volt a szülői látogatás napja. Ekkor a diákok szülei eljöttek csemetéikhez, csomagot hoztak, és egy délelőttön át lehetett beszélgetni, kimenni a városba. Volt eset, hogy a rossz jegyeket kapott diák „bemenekült” az anyai szigor elől a klauzurába. Oda ugyanis nő nem léphetett be, állandóan zárva volt, s egy csengővel lehetett kérni, hogy a kapus beengedjen.

Meg kell emlékeznem még a húsvéti lelkigyakorlatokról. Ez három napig tartott a Nagyhéten, a húsvéti szünet kiadása előtt. Ekkor a bejárók is beköltöztek a kollégiumba, és velünk laktak, étkeztek. Tanítás nem volt, helyette óránként szentbeszédek a templomban. Előadónak a beszédsorozatra, melynek mindig volt egy központi gondolata, az érseki szeminárium egy tanárát kérték fel. Három nap szigorú szilenciummal éjjel-nappal. Az ember kinézett az ablakon, a négyszáz diák nagy része kinn sétált a hatalmas udvaron, és tökéletes csend volt. Kísérteties látvány. Ha halaszthatatlan mondanivalónk volt, társainkhoz is csak a prefektus engedélyével szólhattunk suttogva. Az elmélyülés és elmélkedés napjai voltak ezek valóban, és mindenki így is fogta fel. (Egy-két esetre emlékszem csupán, hogy tanárainknak rá kellett szólni valakire.) Persze aztán, amikor rektorunk a harmadik nap után a reggeli előtt bejelentette: A szilenciumnak vége! mindenkiből kitört a kiáltás: Húúúúúúúúúú! és prefektusaink megértően mosolyogtak.

Végül pedig el kell mesélnem, hogy miért hagytam ott a ferences gimnáziumot. Tulajdonképpen ott kellett hagynom, magyarán eltanácsoltak. Utólag már sajnálom, és úgy vélem, hogy túlságosan szigorú ítéletet kaptam, de tény, hogy megszegtem a házirendet és a szabályokat, mentségeim pedig nem a ferences szellemiség tárgykörébe sorolhatók. De mindent sorjában.

Abban a két évben, amíg oda jártam, osztályomban én voltam az osztálytitkár, vagyis az osztály diákvezetője. Mint ilyennek természetesen mindenben példamutatónak kellett lennem. Nem is volt ezzel baj, mígnem egy napon a kötelező egészségügyi városi sétán egy cukrászda kirakatában – miért pont ott? – megláttam egy diáklány matrózblúzos arcképét. (A városban működött a Dobó Katica leánygimnázium is.) Ahogy szokták mondani: egy pillanat műve volt! Lehet, hogy hihetetlen, de szerelmes lettem egy képbe. A csoportomban lévő Rábai Zoli (bejáró esztergomi fiú, három húga volt) mondta, ő ismeri, a húgai barátnője. Ez azután el is döntötte a kérdést, hogy hogyan tovább? Majd Rábai húga bemutat. (Mert akkor még éltek ezek a mára már elfeledett udvariassági szokások.) Úgy is lett, és ezentúl iskola után a Dobó előtt vártam, ahogy a lányok özönlenek ki a kapun, én pedig szívem hölgyével a Kis-Duna partján sétálva beszélgettem.

Persze a prefektusom hamarosan megtudta. (Gyanítottuk, hogy a kispapjelöltek között, akik osztálytársaink voltak egyeseknek ilyen információs feladataik is vannak.) Egy este behívott a cellájába, és elég nyakatekert, homályos előadást tartott a serdülőkor másik nemmel kapcsolatos veszélyeiről. Mindenesetre megtiltotta, hogy továbbra is találkozzam a leánykával. (Ehhez tudni kell, hogy az udvarlás a házirend szerint csak harmad- és negyedévben volt megengedhető, mégpedig a következő módon. A delikvens bejelentette ilyetén szándékát, közölve, ki a kiszemelt leányzó. A prefektusa lekáderezte a családot és a lánykát, s ha megfelelő eredményre jutott, közölte, hogy mikor és hol, milyen körülmények között találkozhatnak.) Nem volt ez olyan bonyolult, de hát én még csak másodikos voltam, tehát, nem volt jogom az udvarláshoz.

Nem is lett volna semmi baj, ám egy szombat délután az osztály közös kirándulást szervezett, amire az őrsök más-más útvonalakon egy célpont felé indultak. Nekem viszont találkám volt a Duna-parton. Elindítottam a csoportomat azzal, hogy visszafelé jövet várjanak meg a portán, mert együtt kell beérkeznünk a kollégiumba. És elrohantam a találkára. Hát mit mondjak? Persze, nem vártak meg – lehet, hogy késtem is kicsit – és így egyedül nyitottam be a terembe. Prefektusom a katedrán, láttam rajta, hogy mindent tud.

Másnap hívattak az igazgatóhoz – kicsit inkvizíciós hangulatot éreztem a levegőben – és fejemre olvasták vétkeimet. Csoportom elhagyása, egyedül a városban, ismételt figyelmeztetés ellenére sem…stb. Ráadásul én voltam az osztálytitkár. Tájékoztassam a szüleimet, közölték, hogy a következő tanévben – május vége volt – másik iskolát kell keresniük nekem.

Otthon azután nem kis erőfeszítésembe került, hogy a valódi okot nem említve, rávegyem a szüleimet, jobb lesz nekem az egri Gárdonyi. A szüleim halálukig nem tudták meg mi is történt valójában.

Hát így ért véget esztergomi „pályafutásom”. Ám csak ismételni tudom, mindezek ellenére nagy-nagy hálát érzek ottani tanáraim, prefektusom, páter Szita Teofil és osztályfőnököm iránt mindazért a szellemiségért, amivel megajándékoztak. Áldassék érte a nevük!

Rendelés

A Galéria hadművelet c. regényem megrendelhető nálam egyszerű email-el a következő címen: artcopy@freemail.hu

Ára: 500.-Ft/pld + postaköltség. Fizetés átutalással.

Amint az összeg megérkezik számlámra, 2 napon belül levélként postázom.

Ha írni akarsz nekem

Ha üzenetet akarsz küldeni nekem, kérlek írj az

artcopy@freemail.hu címre!