Nicola írásai

Az írás nem szakma, hanem életforma

Gyermekkorom 1.

Gyerekkorom az 1940-es évek második felére, illetve az 50-es évek elejére esik. Amikor 1943 április 16.-án Egerben megszülettem már folyt a második világháború – születésemkor zajlott a varsói gettólázadás – de családunk természetesen nem ezzel volt elfoglalva. Körülöttem sürögtek, ugyanis valami születési rendellenesség folytán alig ettem valamit. Egyik orvostól a másikhoz vittek, bejárták velem Eger és Miskolc kórházait, mindenhonnan tanácstalanul elküldtek, „ne nekünk haljon itt meg”. Végül valaki a pesti Zöld Kereszt kórházat ajánlotta. Ott egy Borsos nevű professzor végül megtalálta a bajt, mivel saját unokáját ugyanilyen rendellenességgel operálta. Egy izomszalag szorította el a gyomorszájat, így a táplálék nem juthatott a gyomorba. Gyomorszáj-szűkület. Hathetes koromban megoperáltak (Anyám csendes fogadalmat tett, ha életben maradok papnak fog nevelni. Nem rajta múlott, hogy mégsem lettem azzá.)

Közben folyt a háború, apám is bevonult, egyelőre Egerben írnokoskodott, de közeledett a front, az oroszok fokozatosan előrenyomultak. Amikor a magyar hadsereg egységei visszavonultak neki is mennie kellett. A családot biztonságba akarta helyezni, ezért Józsi nagybátyjához Pestre küldött minket. (Szakácsi nagymama is jött velünk, ő Gyuszi bácsiéknál, a fiánál helyezkedett el. Egerben a Szakácsi-házból a mozdítható, értékesebb dolgokat elvitték ismerősökhöz megőrzésre, vagy beládázták és bezárták a pincébe.) Így tehát a Sírkert utcába kerültünk Kőbányán, ahol Józsi bácsi családján kívül – ők az öreg Néder-nénivel hatan voltak - Marcsa néni, Anyám és én, valamint a cselédlány gyerekestül, azaz összesen tizenegyen laktunk az emeletes villában. Kezdetben minden jól ment, élelem bőven volt, esténként hallgatták a BBC adásait („Ellus! Pumpulnak, jönek asz ankolok!” hívta anyámat Néder-néni), énekelgettek, kártyáztak és reménykedtek, hogy Budapestet nyílt várossá nyilvánítják. (Ekkor ugyanis megmenekült volna a harci cselekményektől.) Idővel aztán már bombáztak is, amit a légiriadó jelzett, melynek hangjára felhangzott Néder-néni méltatlankodása: „Ellus, hát mont, fótunk mink rossz? Mé’ fer minket a Szűszmária?”. Egy alkalommal a szomszédos üres telekre hullott egy bomba, nem kis rémületet keltve, de kár nem esett. A front közeledtével egyre nehezebb volt a gyerekek ellátása – Józsi bácsinak három gyermeke volt - a családfő minden nap elindult, hogy tejet szerezzen a gyerekeknek, főleg nekem. Ha csak fél litert kapott, az az enyém volt. Egyébiránt is én voltam a szegény kis „hadiárva”, akinek ki tudja, hol kóborol az apja, hírt nem kapni róla, lehet nem is él már. Anyám hangulatát, idegállapotát természetesen ez határozta meg, ennek megfelelően különleges bánásmódban részesült. '44 karácsonyán, amikor a szépen feldíszített, plafonig érő karácsonyfát az esti légiriadó alatt egy bomba légnyomása a földre döntötte, elhatározták, hogy be kell költözni a város belsejébe. Ott nagyobb biztonságot reméltek.

Így kerültünk Józsi bácsi egyik ismerősének, egy szőnyeg-nagykereskedőnek a lakásába, az EMKE-sarok épületében – akkor, Budapest ostroma idején már mindenki ott húzta meg magát, ahol tudta, barátoknál, ismerősöknél, rokonoknál – illetve nem is annyira a lakásban, hanem az óvóhelyen, lenn a pincében, hiszen már utcai harcok folytak. Ahogy anyám mesélte, az óvóhelyen csak gyerek több mint száz volt. A gyerekeket persze valamivel le kellett foglalni, a felnőttek elhatározták, hogy játékokat szereznek. Megkérdezték, ki mit szeretne, én, aki még két éves sem voltam, „pijos tutuautót” kértem. Néhány férfi elindult egy ruháskosárral – nagy vakmerőség és áldozat lehetett ez az ostromlott városban – és gyanítom, egy őrizetlen játékboltból „organizálták” azt a halom játékot, amivel szerencsésen visszaérkeztek. Én is kaptam „tutuautót”, igaz nem pirosat, hanem kéket.

Az egyik alkalommal Józsi bácsi valahonnan véreshurkát szerzett, igazi békebelit, ami valódi kincsnek számított az ostromlott városban. Én, aki rendkívül rossz evő voltam, valamiért nem akartam megenni. Anyám elkeseredésében, ahogy mesélte, sírva, az ujjával tolta le a torkomon. Akkor már nagyon nehéz volt élelmiszerhez jutni, kenyér nem volt, mindenki az utolsó keksz és kétszersült darabkáit rágogatta, utolsó konzervjeit eszegette.

Ide kívánkozik egy ostrom-történet, ami talán példázza, mennyire kegyetlen, borzalmas volt ez a háború. Amikor a németek már visszavonulóban voltak, egy napon beállított az óvóhelyre tízegynéhány állig felfegyverzett német katona, és ki akarta zavarni az ott tartózkodókat, mert az egyik pinceág utcára nyíló hátsó ablakából tüzelve akarták folytatni a harcot. Fáradtak, piszkosak, mogorvák voltak, ami az ő helyzetükben érthető volt. Anyám szerint SS-ek voltak, ami elképzelhető, mert mint felnőtt fejjel utána néztem, Budapest védelmében valóban részt vettek a Florian Geyer és a Maria Theresia SS-hadosztály alakulatai. A németeket végül mégis sikerült jobb belátásra bírni, de feltételként szabták, hogy valaki vezesse el őket a Dunáig, mert Budára akarnak átjutni. Az asszonyok pokrócokból papucsot varrtak nekik, hogy szöges csizmájuk ne kopogjon az aszfalton, és egy fiatal férfi vállalta, hogy elvezeti a csapatot a Dunához. (Nem tudom hogyan akartak átjutni a budai partra, hiszen Pesten házról házra folyt a harc, a hidakat pedig már felrobbantották.) A csapat elvonult, senkit sem láttak viszont többé.

Budapest ostroma aztán véget ért, és anyám, hogy egy kis szabad levegőhöz jussak, kivitt az utcára, babakocsiban tologatott a Rákóczi úton, amennyire ez a romoktól, törmeléktől lehetséges volt. Egyszer csak megállt mellette egy orosz teherautó, egy katona ugrott ki belőle és magyarázni kezdett. Anyám persze nem értette, bizonyára azt magyarázta, hogy neki is ilyen gyereke van odahaza. Aztán kivett a kocsiból, be az autóba, és elindult. Anyám lélekszakadva futott az autó után, és segítségért kiabált. (Rémülete érthető volt, annál is inkább, mert akkoriban terjedt egy hír, hogy az oroszok gyerekeket szednek össze, és elviszik őket „janicsárnak”.) Az autó mintegy ötven méter után megállt, és a katona visszatett a kocsimba, csak autókáztatni akart. És kaptam tőle egy darab csokoládét. (Erről egy későbbi olvasmány jut az eszembe. Már iskolás voltam az '50-es években, s az egyik olvasókönyvünkben szereplő történet elmeséli, hogy a felszabadító szovjet katonák kenyeret osztanak az embereknek, és csokoládét a gyerekeknek.) Nos, hát én valóban kaptam csokoládét, bár az a gyanúm, hogy ezt a csokoládét nem Kijevben, vagy Moszkvában készítették. Vagy német hadizsákmány, vagy a Szerencsi Csokoládégyár terméke lehetett.

Amikor Budán is véget értek a harcok, Anyám elhatározta, hogy átmegy és megnézi Nagymamát Gyuszi bácsiéknál. Hiába próbálták lebeszélni, látni akarta az anyját, megtudni mi van vele. És elindult a romos Pesten, ahogy mesélte itt-ott halottak hevertek a falak tövében, katonák és civilek is, orosz katonák az utcákon (a nők különösen féltek tőlük, egy idegen horda győztes katonái mindent megengedhettek maguknak), átkelt a pontonhídon, amit a Dunán vertek, és eljutott a budai házba. Nagymama és Gyuszi bácsiék épségben voltak, és ekkor vetette fel anyám nagymamának, hogy haza akar menni Egerbe, s nagymama is menjen vele. Gyuszi bácsi persze nem engedte az anyját ilyen kockázatos útra, várják meg legalább, amíg a vonatközlekedés megindul, mondta, s ebben megegyeztek. Anyám hát visszatért Pestre, de csak nem hagyta nyugodni a gondolat, s egyszer csak összekészülődött, hogy ő bizony elindul haza. Ekkor már újra a Sírkert utcában voltunk Kőbányán. Rávette Marcsa nénit, hogy menjen vele ő is, mert hát valószínűleg maga is elég merésznek tartotta tervét, hogy egyedül induljon el egy kétéves gyerekkel a háborúból eszmélő országutakon.

Aztán el is indultunk, feltarisznyázva (mert Józsi bácsiék amivel csak lehetett elláttak bennünket, de hát már nekik is alig volt valamijük), nekem két üveg vízben főtt gríz, minden bepakolva a bárkaszerű nagy babakocsiba. Máig sem értem, és csodálom anyám mesébe illő elszántságát és erejét, hogy ilyesmire mert vállalkozni. Gyalog elindulni száznegyven kilométer távolságra, egyedül, merthogy Marcsa néni néhány kilométer után visszafordult. Persze mint kiderült mások is mozogtak az utakon, hamarost felvett bennünket egy szekeres, de ő csak Gödöllőig ment. Azután viszont egy orosz teherautó állt meg, se szó se beszéd felrakták a babakocsit, csak mikor elindultunk kérdezték meg, hová megyünk. Füzesabony, mondta anyám, ők pedig bólogattak „Abony, Abony.” És elvittek Szolnok-Abonyba.

Két hétig tartott az út, amíg Egerbe értünk, esténként ott szálltunk meg, ahol éppen ránk esteledett. Az első házba, ahová bekopogtunk, adtak szállást és vacsorát, senki sem küldött tovább. Az egyik este egy faluszéli házba, idős paraszt házaspár fogadott be. Az öregember látva a kis gyereket, melegített egy bögre tejet (falun azért volt még élelmiszer, liszt, zsír, krumpli, tej stb.). Én pedig, aki a tejet sem szerettem, remegő kézzel, mohón ittam. Az öregember ült a kemence padkáján és folytak a könnyei: „Szegény kis lélek! Milyen éhes lehet!”

A hosszú út alatt persze a babakocsi is igencsak igénybe volt véve, s épp egy faluban jártunk, amikor, mint a fáradt szamár, nem volt hajlandó tovább menni. Eltörött a tengelye. „Istenem, segíts! Hát hogy megyünk így tovább?” fohászkodott anyám. Körülnéz, az utca túloldalán lévő házon tábla: AUTÓSZERELŐ. (A babakocsi egy óra múlva menetkész volt.) Amikor ezt anyám elmesélte, hozzátette, még soha nem érezte biztosabban, mint abban a pillanatban, hogy van isteni gondviselés.

Mivel a Szolnok melletti Abonyból kellett hazaevickélnünk, a Jászságon keresztül haladtunk Füzesabony irányába. Zaránkon szintén befogadott egy házaspár, szállást adtak, elláttak mindennel, amijük volt. Ez az ismeretség azután sokáig megmaradt, mert a zaránki Giza néni, ha Egerben járt, mindig felkeresett bennünket. Hozott ezt-azt, ami falun megterem, hol gyümölcsöt, szárazbabot, vagy éppen friss zöldborsót, apám pedig segített neki ügyes-bajos dolgait intézni a városi hivatalokban.

Hogy visszatérjek Odüsszeiánkhoz, végül is hazaértünk Egerbe. Fagyos télvége lehetett, mert ahogy anyám mesélte, a Fő utcai Szakácsi-ház kapuja le volt fagyva. (A kapu persze nem volt bezárva, látszott, hogy betörték.) Ahogy nagy nehezen bejutott a kapun, az első amit meglátott szeretett kutyája teteme volt. Agyonlőtték. A házban látszott, hogy katonákat szállásoltak be egykor, szemét és rombolás mindenhol. Volt egy nászajándékba kapott tizenkét személyes herendi étkészletük, újonnan, ládástól zárták a pincébe. Azt a félemelet magasságában lévő lépcsőfeljáróról dobták az udvar kövére. Egy ép darabja sem maradt. És anyám elindult, hogy ennivalót, tüzelőt szerezzen, rendbe hozza, rendbe hozassa a házat. Mindez sikerült is neki, csupán a megőrzésre ismerősöknek adott holmik visszakérésénél érte csalódás. Többen tudni sem akartak arról, hogy alig néhány hónapja otthagyott náluk valamit. „Láttam a szőnyegeinket leterítve a szobájukban, s amikor kértem vissza azt mondták: Hát, nem hagytál te itt semmit.” (A háború megváltoztatta az embereket, vagy inkább csak felszínre hozta igazi énjüket.)

Az orosz városparancsnokságon kellett igazoló iratokat, gondolom, élelmiszerjegyet is kérni. Odajárni tehát szinte napi foglalatosság volt. „Egy alkalommal, mondta anyám, mert valamiféle konyhán kellett átmenni, látom, hogy a kézi festésű kínai kávéscsészénkben áll a mustár az asztalon. Volt ott egy németül gagyogó orosz katonanő, mondom neki, hogy az a miénk. Elhitte vagy sem, de ezután naponta megjelentem ott, és minden nap titokban visszaadott egy csészealjat. A muffomban vittem haza. (A csészéket azonban már nem adták vissza.)”

Más alkalommal meghirdették, hogy ingyen cipőt osztanak. Nagy tömeg gyűlt össze, s amikor elkezdték valóban osztani a cipőket, kiderült, hogy mind ballábas.

Amikor megindult a vonatközlekedés, Szakácsi-nagymama is megérkezett Pestről. Valahogy elindult az élet, de még mindig nem tudtunk semmit apámról, az Okos-családról sem, akik a front elől nyugat felé menekültek. (Ernő bácsi tartalékos tiszt volt, és a család követte a visszavonuló csapatokat, kikkel a családfő tartott.)

Gyenge nagyanyámék is átvészelték a háborút. Szerencséjükre egy orosz őrmestert szállásolták be hozzájuk a legényével, így aztán elkerülték a zaklatásokat. De amikor az oroszok bejöttek Egerbe, biztonságból Bözsike és nagyanyám két napig a Kisvölgyben lévő borpincébe húzódott, s csak mikor úgy látszott, hogy „tiszta a levegő”, jöttek haza a házba. Az őrmester egy alkalommal valószínűleg nagyobb bajtól is megmentette őket, amikor egy éjszaka részeg katonák dörömböltek a kapun. Az őrmester nagy hangon elzavarta őket, de az egyikre pisztolyt kellett fogni, hogy elkotródjon.

Aztán több-kevesebb idő után mindenki hazatért épségben, s kicsit kezdtünk sokan lenni a Főutcai Szakácsi-házban. A házban - máig is – három szoba volt. Az egyik volt nagymamáé és a húgáé, Anna nénié. Mikor sokan lettünk, velük aludt Bátyja is. A második szobában laktunk mi, anyám és én, s később, amikor hazajött, apám is. A harmadik szobában az Okos-család lakott, ők akkor öten voltak. A velem nagyjából egyidős Okos-lányok gyakran csúfoltak, hogy nekem nincs apukám, mivel őt sosem látták. Amikor azután apám hazajött Németországból, nekem meg kellett mondani, hogy ő az apukám, hiszen két éves voltam, régen nem láttam, így meg sem ismertem. Hanem igencsak elégedett lehettem vele, mert beszaladtam az Okosék szobájába nagy örömmel:”Ugye, hogy nekem is van apukám!”

A helyszűkét aztán úgy oldottuk meg, hogy mi hárman egy kétszobás lakást béreltünk a Vitkovics utca 1 szám alatti meglehetősen nagy házban.

Mielőtt azonban az itt töltött évekkel folytatnám, írnom kell apám németországi fogságáról, úgy ahogy azt ő többször több részletben elmesélte.

 

Apám németországi fogsága.

Ahogy már előbben írtam, apám az egri helyőrségnél szolgált írnokként, s a front közeledtével megkezdték a visszavonulást. Egy kisebb csoporttal – tizennégy ember, szekerekkel, lovakkal – vonult, először a Felvidékre. Már ott is háborús állapotok voltak, naponta bombáztak. Az egyik városkában az utcán érte őket a légitámadás. Apám egy ház kapualjába húzódott, de valamilyen nyugtalan érzéstől vezérelve meggondolta magát, s noha már hallotta a bombázógépek zúgását, átszaladt a téren, be a templom masszív előcsarnokába. Amikor lefújták a légiriadót, előjőve a templomból látta, hogy az először választott ház romokban hever, telitalálatot kapott. Hálát adott az Istennek, a helyváltoztatást a gondviselésnek tulajdonítva.

Egyre nyugat felé vonulva már Bécs határában jártak, amikor a dombról egy repülőteret látott. A kifutón eddig nem látott repülőgépek sorakoztak, a furcsa az volt, hogy nem volt légcsavarjuk Csak sok évvel később értette meg, mint nekem mondta, hogy ez az egyik német csodafegyver volt, sugárhajtású vadászgépek. Csak hát nem volt üzemanyag, felszállni már nem tudtak a háború végén. (Később utána néztem, ez volt a Messerschmitt ME-262 Sturmvogel)

A városokat elkerülve – nehogy frontszolgálatra kényszerítsék őket, mert a németek ekkor már minden eszközt bevetettek, jutottak el az osztrák határtól nem messze fekvő kis bajor faluba. Ott a falu szélén egy üres házban tanyáztak le. Az egyik reggel nagy dübörgésre ébredtek, kiszaladva a ház elé látták, hogy elérte őket front. A falu előtt Y alakban kétfelé ágazó úton amerikai tankoszlop közeledik, a két út találkozásánál már egy forgalomirányító áll, és hol innen, hol onnan enged 10-12 járművet. Őket meglátva az első tank megállt, s egy tiszt kibújva a toronyból azt kérdezte, németek vannak-e a faluban? (Az, hogy ezek a katonaruhás emberek kik, netán ezek is ellenségek, nem érdekelte.) Mondták neki, hogy az iskolában van vagy harminc német. Népfelkelők, öregek és gyerekek voltak. A tiszt egy néger altiszttel előrement – az útról látni lehetett az iskolát – és egyszerűen nyakba akasztott puskával kihajtotta a németeket az út mellé. Libasorba állította őket, a fegyvert letétette a földre, amin végigment egy tank, a katonákat pedig elindította hátra, a front mögé.

A magyarok kérdezték tőle, hogy mivel ezek szerint most már ők is hadifoglyok, mi a teendő? A tiszt vállat vont, ő a front, mondta, ő nem tart hadifoglyot, legjobb, ha maradnak ott, ahol vannak. Majd jön valaki és intézkedik. Így esett, hogy apám az amerikai hadifogságát egy bajor faluban horgászással töltötte. Persze nem volt ez olyan vidám dolog, hiszen például élelemről gondoskodni kellett. A faluban szinte csak asszonyok és gyerekek voltak, a férfiak a frontokon, vagy hadifogságban. Akadt férfinak való munka a földeken, a tanyákban. Élelemért dolgoztak. A faluban volt néhány menekült magyar tiszti család gyerekekkel. A férfiak – nyár lévén – gyümölcsöt akartak szedni a gazdátlan kertekből a gyerekeknek. Megkérték a szomszédot, engedné meg, hogy a hullott gyümölcsöt összeszedjék a fák alól. Nem lehet, mondta, az a kert nem gazdátlan, a gazda a fronton van, majd ha hazajön, ő szedi össze. Nevetséges, abszurd helyzet, s gyakran tapasztalható német mentalitás.

Idővel azután mindenki a hazautazással kezdett foglalkozni. Ez persze nem ment olyan egyszerűen, akkor Európa minden háborús országában, különösen az egykori Nagynémet Birodalom területén elhurcolt, vagy elmenekült emberek tízezrei próbáltak hazajutni otthonukba. A győztes hatalmak pedig már keresték a náci és más országok fasiszta tisztségviselőit, a háborús bűnösöket. (A fogalom maga is ekkor keletkezett.) Apáméknak tehát meg kellett jelennie Passauban, egy, a győztes hatalmak képviselőiből álló vizsgálóbizottság előtt. A magyarokat kimondott „magyar szakértőhöz” irányították. Apámat is kérdezgették hol volt, mit csinált a háború alatt. Már éppen elbocsátották volna, amikor az egyikük megkérdezte: -Magának doktori címe van? -Igen. -Jöjjön csak vissza! A jogi doktorátus alapján azt képzelték, talán fontosabb szerepe lehetett a dicstelen magyar nyilas uralom alatt. Persze minden tisztázódott, s megkapta a bizottság menlevelét, melynek birtokában már jelentkezhetett egy Magyarországra induló transzportba. Mindezek intézésére többször be kellett utazni Passauba, s ide tartozik egy itt megtörtént eset. Társaságukban menekült civilek is voltak, köztük egy pesti nő, aki állandóan magánál hordott egy kis kézitáskát. Az utcán, ahol mentek amerikai katonák álldogáltak, a járda szélén egy dzsip, háttal nekidőlve egy katona. Amint elmentek előtte – bizonyára csak incselkedési céllal – a katona előrenyúlt, kikapta a nő hóna alól a táskát, és a válla felett hátrahajította az autóba. A nő elsápadt, gyorsan belekarolt a mellette álló férfiba, és azt súgta: Gyorsan menjünk tovább! Nemigen ismerte senki ezt a nőt, aki később furcsa viselkedésének magyarázatát is adta. Elmondta, mivel a titkolózásnak tovább semmi értelmét nem látta, hogy ő egy pesti ékszerkereskedő özvegye, „Uraim, ha az a katona kinyitja a táskámat, el fog ájulni. A férjem ékszerüzletének legértékesebb darabjait mentem benne már egy éve. Egy vagyon volt abban a táskában.” Hogy miért nem próbálta visszaszerezni? Idegen országban, idegen katonák között, háborús felfordulásban hogyan tudta volna bizonyítani, hogy az övé, hogy nem lopta, vagy rabolta? Egyszerűbbnek látszott, ha hagyja az egészet.

Végül is apám feljutott egy Magyarországra induló vonatra – ezen utazott a szegedi orvosegyetem oktatói kara is – elől-hátul fegyveres őrség. Ebédidőben megálltak egy katonai tábor mellett. Étkezés után a katonák a mosogatóhoz mentek, ahol három medence volt: meleg víz, fertőtlenítős víz, öblítő víz, és kész a mosogatás. Apámnak nagyon tetszett ez a praktikusság.

Aztán a vonat megérkezett a zónahatárra, azaz az amerikai-orosz övezet határára.(A háború befejeztével a győztesek Németország területét katonai közigazgatási övezetekre osztották: francia, angol, amerikai és orosz övezetre. Az övezetek határán őrség állt, szinte mint államhatárok szerepeltek. A nyugati hatalmak később egyesítették a francia, angol és amerikai övezetet, átadták az újonnan éledő német igazgatásnak, s ebből alakult meg Nyugat-Németország.) A vonat tehát megállt az övezethatáron, az őrséget lecserélték, s apám itt látott először orosz katonát. Nem nagyon rázta meg a látvány, körülbelül egyezett az elképzelésével, illetve amit addig hallott róluk. Ugyanis a következő történt. Az őrség két amerikai katonája sétált a vonat mellett, s egy orosz katona lépett hozzájuk, nyilvánvaló barátkozási szándékkal. Beszélgetni, mutogatni kezdtek, egyszer csak az orosz félrefordult, s két ujjával kifújta az orrát, majd ujjait nadrágjába törölte. (Gyerekkoromban egy-egy paraszt, ha nem volt zsebkendője, még így fújta az orrát. Meglehetősen gusztustalan látvány.) A két amerikai egymásra nézett, hátat fordítottak és elmentek. Ezek az oroszok hozták nekünk a kultúrát, tanultuk később. (Egyébként olvastam, hogy az oroszokkal érintkező amerikai alakulatokat különös gonddal válogatták össze, faji, ideológiai, mentalitásbeli szempontok alapján.)

Egy napon aztán apám megérkezett Budapestre, ahol elintézte a leszerelésével kapcsolatos ügyeit, s hazajött Egerbe, mint civil. Régebbi munkahelyén, a Pénzügyigazgatóságon folytatta munkáját. (Apám sokáig őrizte azt a kétoldalas angol nyelvű nyomtatványt, melyet Passauban a vizsgálóbizottságtól kapott, melyen minden adata szerepelt, az oldal alján egy keretes részen egy fekete ujjlenyomattal.)

 

Gyermekkorom 2.

 

Folytassuk hát a Vitkovics utcai bérlakásnál, ahová a Szakácsi-házból költöztünk. Ez a ház az utcáról emeletesnek tűnik, mivel domboldalban épült. Azonban, ha felmásztunk a meglehetősen magas lépcsőn a szuterénlakás mellett, a magasan fekvő udvarról már földszintes a ház. A háztulajdonos, Schmiedt néni szívélyes asszony volt, különösképpen azért, mert sváb létére nem tudhatta azokban az időkben, mit hoz a holnap. Azokban az években folyt ugyanis a magyarországi svábok (akiket németnek minősítettek, s egészében német-szimpatizánsnak tituláltak) kitelepítése. A vesztesekhez tartozni pedig semmilyen korban nem volt nyereséges dolog. (A holokauszt, a zsidók gettókba zárása és koncentrációs táborba küldése borzalmas tett volt, de nem kevésbé volt embertelen és jogtalan a svábok kitelepítése sem, hogy a magyarok szlovákiai és erdélyi kálváriájáról ne is beszéljünk) De hát erről én akkor mit sem tudtam, éltem boldog kis gyermekkoromat. A Schmiedt-ház utcára néző két lakásában mi laktunk, és a háztulajdonos. A mi lakásunk egy két szoba-verandás, konyhás kis lakás volt, de hármunknak éppen elég. Az utcai szoba hálóként volt használatos, a másik szobának, mely ebből a veranda felé nyílt, nem volt természetes világítása. Ezen általában csak átjártunk, illetve a vendégségek alkalmával itt folyt a felnőttek beszélgetése, esetleg vacsora, villanyfény mellett. A nappalaink általában a konyhában és a nagy üvegablakos verandán folytak. Itt ebédlőasztal volt, s egy heverő is, ahol a napi kötelező ebéd utáni alvásaimat töltöttem, de remekül lehetett itt játszani is. Apám a Pénzügyigazgatóságról minden délben hazajárt ebédelni (reggel kilenctől délután ötig dolgozott). A magasan fekvő ház bejárati teraszáról át lehetett látni a völgy túloldalára, a szemben lévő Tündérpartról levezető lépcsősorra. Apám minden délben ott jött hazafelé. Anyám ilyenkor kiállt a teraszra, s amikor megpillantotta, beszólt a cselédnek:”Annus, melegítheti a levest.” Mire Apám hazaért, a leves már tálalva volt az asztalon. (Nem mintha ezt megkövetelte volna, de hát gondolom így volt célszerű.)

Abban az időben még éltek a régi polgári szokások, így például a vizitelés. Munkahelyi kollégák (főnökök és beosztottak egyaránt) megvizitálták egymást, azaz legalább egyszer mindenkihez el kellett menni vizitelni (látogató vendégségbe), illetve a vizitet vissza kellett adni, viszont-vizitálni. Mindennek szabályai voltak, például mindig a fiatalabb, illetve beosztott kért főnökétől, vagy idősebb kollégájától vizit-időpontot. Amikor aztán a vizit lefolyt, kitárgyalták az egész vendégséget, hiszen a történtekből komoly következtetéseket lehetett levonni. Mennyi ideig tartott a vizit, hogyan fogadták őket, kit hová ültettek, mivel kínáltak a vendéglátók. Egy vacsorára való invitálás komoly jóindulat jele volt, s előnyökkel kecsegtetett, ha ez főnöktől érkezett. Legtöbbször én is részt vettem ezeken a „társadalmi” eseményeken, s meglehetősen unatkoztam. Ültünk a középső villanyfényes szobában egy feketére lakkozott asztalnál, melyet vastag színes, szőnyegszerű, szőtt asztalterítő fedett. Unalmamban az oldalt lelógó rojtokat copfba fontam, amit aztán utólag – amikor Anyám észrevette - ki kellett bontanom. (A következő vendégség alkalmával persze újra befontam őket.)

Meglehetősen rosszul evő, nyápic gyerek voltam, amiért is minden nap meg kellett ennem egy cukrászsüteményt. Ez a következő módon történt. Minden nap délután fél öt tájban felöltöztünk – az utcai ruha más volt, mint az otthoni- és elindultunk Apám elé. Amint a Pénzügyigazgatóság elé értünk, Anyám apró kavicsot dobott Apám ablakára, s ő tudta, hogy mehetünk. A Bazilika - akkor még csak főszékesegyház - mellett lesétáltunk a Főutcára. Itt volt a korzó, ahol munka után rengeteg ember sétált. A szüleim jobbra-balra köszöngettek az ismerősöknek, néhányukkal megálltak beszélgetni, itt mindenről és mindenkiről meg lehetett tudni a híreket. Végül pedig beültünk egy cukrászdába, ahol nekem meg kellett ennem a napi süteményemet. Természetesen választhattam, általában indiánert kértem, mert az tűnt a legkisebbnek. Nem voltak még elterjedve az autók, alig járt egy-kettő az utcán, az emberek az utca teljes szélességében sétáltak. Aztán hazamentünk, az estét vacsora utáni beszélgetéssel, majd lefekvéskor meseolvasással fejeztük be. Ilyenkor a nagy ágyba, szüleim közé feküdhettem, s Apám felolvasott egy mesekönyvből. (Máig emlékszem egy mesére, melyben egy kis tündér lepottyan a felhővonatról az őszi erdőbe, s a bájos mese az ősztől következő tavaszig tartó kalandjait mondja el. Csodálatos színes képek is voltak a könyvben, s amikor az olvasás oda érkezett, ezeket nézegethettem. Fantáziámat rendkívül megmozgatta ez a mese.)

A könyvekkel egyébként igen hamar barátságot kötöttem. Amikor Anyám és a cseléd bevásárolni mentek a piacra, én még ágyban voltam - piacra csak korán érdemes menni - s elindulás előtt ideadták a Magyar Lányok folyóirat egyik bekötött kötetét nézegetni. Rengeteg számomra érdekes kép, rajz volt ezekben a kötetekben, amiket aztán később, amikor már tudtam olvasni „értő módon” is újralapoztam. Mondhatjuk, hogy a Magyar Lányokon és az Új Időkön nőttem fel. (Mindkettő Anyám leánykori előfizetett folyóirata volt, melyek évfolyamonként bekötve álltak a könyvespolcon.) Egyébként nem volt sok könyvünk. Az ötvenes évek elején gondolom nem is sok olyan könyv jelent meg, aminek egy polgári család polcán helye lett volna. Az emberek kölcsönkértek érdekes és régi, háború előtti könyveket, némelyik egész körutat járt be. Például egy nap Apám lelkendezve és titokzatosan, mint kincset hozta haza Passuth László egyik könyvét, az Esőisten siratja Mexikót. Néhány napra kapta csak meg, így éjszakánként olvasta. (Passuth sok mással együtt nem jelenhetett meg '56 előtt, ezért, gondolom olvasása egy polgár számára önmaga előtt a rendszerrel szembeni passzív rezisztencia megnyilvánulása lehetett.)

Írnom kell még a cselédünkről, Annusról. Bizonyára egy Eger környéki faluból származó parasztlány volt, ott lakott nálunk, úgy emlékszem a konyhában aludt. A házimunkát végezte, főzött, mosott, takarított, és segített a bevásárlásnál. (Ő cipelte a kosarat.) Elfogadott polgári szokás volt cselédet tartani, még csak luxusnak sem minősült. Aztán amikor szükség volt rá, Anyám magával vitte segíteni. Például, amikor Manci néni legidősebb lányának, Ilinek az esküvője volt. Akkoriban az esküvői ebéd volt szokásban, s azt a lányos háznál tartották. A meghívott vendégseregre pedig a családtagok, rokonok sütöttek-főztek. Elmentek hát Anyám és Annus a Szvorényi utcai Révász-házba, s egész nap a konyhában sürgölődtek. Fáradtan érkeztek este haza. Leültek a konyhában, amikor megszólalt Annus:

- Nagyságos asszony, de finom volt az a túrósrétes!

Anyám megkérdezte:

- Igen? Kóstolta, Annus?

- Nem, de láttam.

Ez aztán szállóige lett nálunk

Annus mindaddig velünk volt, amíg el nem költöztünk Gyenge-nagyanyámékhoz, akik ugyanebben az utcában, a domb tetején, a Vitkovics utca 17-ben laktak.

Még itt, a Schmiedt-házban voltak az első Karácsonyok, amikre emlékszem. Az utcai szobában plafonig érő karácsonyfa, csillagszórók, gyertyák égtek, a fán olyan díszek, amilyenek ma már nem kaphatók az égi boltokban. Hófedte kis templom, csillogó szárnyú angyalkák, aranydió, s a fa alatt jászolban az újszülött Jézuska, mellette Mária és József. Körülöttük bárányok és pásztorok, és a betlehemi csillagot egy angyal tartja.

Az egyik Karácsonyon csodaszép várat kaptam, tornyokkal, a kapu felvonóhíddal, lőrésekkel, amik mögött kis ólomágyúk álltak. Az ágyúkból kenyérgalacsinból gyúrt lövedékeket lehetett kilőni. Egy sereg ólomkatona védte a várat, de volt egy ágyúhúzó kocsi lovakkal, a bakon két tüzér ült, szóval volt ott minden, amit egy fiúgyerek kívánhatott. (Később kiderült, hogy a várat apám készítette több hetes éjszakai munkával, csupán a katonákat vette boltban.) Egy másik alkalommal keresztanyámtól egy Märklin-építőkészletet kaptam, játszottam is vele elég sokat, de igazán nem tudott lekötni. Sosem voltam barkácsolós alkat. Legjobban a könyveknek örültem, így aztán amikor már iskolás voltam, és tudtam olvasni a rokonoktól is könyvet kaptam. Máig emlékszem a Béla bácsiéktól kapott Maugli-könyvre, amit azonmód, Karácsony estéjén elkezdtem olvasni, míg anyámék az éjféli misén voltak. A könyvek nagyon nagy hatást tettek rám, valószínűleg ennek köszönhető, hogy első könyveim kezdő mondataira máig emlékszem.

Jártam aztán óvodába is néhány hónapig. A szerzetes- és apácarendek feloszlatásáig a mai 3.számú iskola helyén működött Egerben az Orsolya-apácák óvodája. Alig maradt emlékem róla, csupán a parkosított udvarra emlékszem, ahol egy mű-barlangban a lourdesi Szűzmária szobra állt.

Kis-iskolás korom

Ez az idő az 1940-es évek vége, és az '50-es évek elejére esik. Az első elemi osztályt a ma 2.számúnak nevezett egri iskolában kezdtem. Apám munkahelye mellett állt ez az iskola, néhány ismerős gyerek is volt az osztályunkban. Ahogy mindenhol, mi is írni, olvasni, számolni tanultunk, és a hetes volt a legjobb jegy. Minden írás-házifeladatot díszítősorral kellett zárni, ezeket apám rajzolta elő, én pedig az első rajzocska után folytattam. Csodálatos fantáziával nap mint nap, új és új, különleges rajzokat készített nekem, úgyhogy az osztályban csodájára jártak az én díszítősoraimnak. Amikor reggel megérkeztem már vártak, és meg kellett mutatnom az aznapi díszítősorokat.

Történt itt egy érdekes eset, ami talán tanulságot is hordoz. A gyerekek többsége tízóraival érkezett az iskolába, de nem mindenki. Az osztály egyik – nálam fejlettebb, sokkal erősebb - tagja minden szünetben „megvámolta”, vagy egyszerűen elvette a gyerekek tízóraiját. Én amolyan békés, félénk gyerek voltam, s az illető fiú ezt jó érzékkel észrevette. Rendszeressé vált, hogy a tízóraimat elvette. Amikor aztán ez odáig fajult, hogy egy alkalommal már beletúrt a táskámba, hogy kivegye onnan kis összeborított lekváros kenyeremet, elöntött valami pulykaméreg, és orrba vágtam. A nagydarab fiút annyira meglepte ez a tőlem nem várt reakció, hogy teljesen elképedt. Még visszaütni is elfelejtett, annál is inkább, mert azonnal eleredt az orra vére. Ettől pánikba esett, és nyöszörögve feküdt hanyatt egy padon. Én pedig tettemtől rettenetesen megijedve figyeltem. Úristen! Ha ez a nagy behemót gyerek felkel, kettéharap engem. De nem történt semmi. Úgy látszik, nem is volt olyan bátor. Ettől kezdve engem békén hagyott. Ez volt életem egyetlen „verekedése”.

Abban az időben szinte évenként változtatták az iskolák beiskolázási körzeteit – mindenkinek a lakóhelye szerinti körzeti iskolába kellett járnia – így történt, hogy én az általános iskolát körülbelül hat iskolában jártam ki. Ezek közül, mivel itt töltöttem a legtöbb évemet, a 3.számú, Rácz-kapu téri iskola a legemlékezetesebb. A környező utcákban lakó gyerekekkel együtt jártam ide, sok ismerősömmel, néhány barátommal együtt. Az ötvenes éveket írtuk, ami a felnőtteknek rettenetes volt, de mi gyerekek nem igen érzékeltük a kommunista rémuralom nyomasztó hatását. A hivatalos április 4.-i felszabadulási ünnepségen kis rigmust énekeltünk „hazánk nagy fiáról”, Rákosi Mátyásról, aki számunkra – hiszen kötelezően úttörők voltunk- Rákosi pajtás volt. A rigmus imígy szólt:

„Hagy' járjon ő a rózsában bokáig,

éljen, éljen Rákosi pajtás sokáig!”

(Milyen kisszerű ember lehet az, aki hagyja magát így tömjénezni!)

Ebbe az iskolába jártam akkor is, amikor az 1552-es várostrom 400 éves évfordulóját tartották. Nagy ünnepségsorozattal emlékezett a város hajdanvolt hős eleinkre, s nekünk, kisdiákoknak is jutott a műsorokból, látnivalókból. Többek között városi irodalmi pályázatot is kiírtak, amin én egy Balassi-stílusban írott történelmi tárgyú elbeszélő költeménnyel vettem részt. Második díjat nyertem, és jutalmam egy vörös műbőrkötésű Gorkij-kötet volt.

Anyám akkor zongoraleckéket adott az egyik unokanővéremnek is, Okos Évinek. Évának nagyon szép írása volt, ezért elvállalta, hogy az én tollbamondásom után leírja első regényemet. Minden alakalommal zongoraórája után ottmaradt nálunk, és egy órán át írta, amit diktáltam neki. Ennek a végül befejezetlen regénykének máig emlékszem a címére: Megkondulnak a vészharangok. A török-magyar háborúk korában játszódott, és meglehetősen gyermeteg történet volt, de milyen is lehetett volna tizenkét éves koromban.

Az iskolában az egyik osztálytársam, Tömösváry Jancsi nagyon jól rajzolt, amolyan istenadta tehetség volt. Órák alatt képregényt rajzolt – emlékszem fantasztikusan tudott lovat rajzolni – én pedig írtam hozzá a szöveget. A szünetekben aztán a többi társam csodálta alkotásunkat.

Elterjedt hát az iskolában, hogy én amolyan írópalánta vagyok, s egy alkalommal amint hazafelé mentünk, valamelyik gyerek odakiáltotta anyámnak, aki a kapuban álldogált: Néni! Gyenge meg író lesz! (S hogy mégsem így lett, valószínűleg az én hibám.)

Otthon volt egy régi Siemens-rádiónk, amit Szakácsi Béla nagybátyám, aki mérnök volt, nyaranta javítgatott. Ezen apám esténként a müncheni Szabad Európa rádió magyar nyelvű adásait hallgatta. Az adást a magyar szervek rettenetesen zavarták, néha alig lehetett hallani, és ha valakinek a lépteit hallottuk az ablak alatt (ekkor már nagyanyáméknál a Vitkovics utca 17-ben laktunk), a rádiót le kellett halkítani. Az „ellenség” rádiójának hallgatásáért ugyanis börtön járt. Ez volt a besúgások, feljelentgetések, a legsötétebb terror időszaka. (A propaganda szerint „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján!”) Okos Ernő bácsi minden április 3.-án este (felszabadulásunk évfordulójának előestéje) összepakolta a kis cókmókját, mert jött érte a rendőrség, és az „ünnep” tartamára őrizetbe vették, nehogy valami demokrácia-ellenes cselekedetre ragadtassa magát, ami megzavarhatja a nagy ünnepet. (Hiszen „reakciós elem” volt, jogász, és egykori horthysta katonatiszt, igaz, csak tartalékos) Ahogy mesélte, a rendőrségi fogdában jó társaságba került, ott volt a hajdani alispán, a régi városi jegyző és más régi tisztségviselői a hajdanvolt „reakciós rendnek”. Ők voltak az „osztályidegenek”.

Hogy érzékeltessem ennek a korszaknak rettenetes, embertelen voltát, leírok egy-két esetet, amiről felnőtt fejjel szereztem tudomást. Feledi Péter barátom apja a világháborúban a keleti fronton, az oroszok ellen harcolt. Egy támadás során páncélököllel kilőtt három orosz tankot. Ezt megírta valamilyen újság, úgyhogy nyoma maradt. A proletárdiktatúra ezért azzal büntette a fiát, hogy nem vették fel egyetlen középiskolába sem. Ipariskolában tanult, majd egy vasboltban volt eladó. (Sok évvel később közgazdász diplomát szerzett.) Szabó Tamás egykori kollégám apja a nyilas-éra alatt polgármester volt. Fia és leánya ezért szintén osztályidegennek számított. Az ország egyetlen középiskolájába sem mehettek tanulni. Szakmát azért tanulhattak. (Később mindketten diplomát szereztek.)

És végül itt van Rudán Feri barátom, akivel talán hatodikos koromban találkoztam, ugyanis akkor jött új fiúként az osztályunkba. Egy tiroli bőrnadrágban jelent meg, amiért is Rudivári Bőrnadrágnak nevezték el. Előttem ült az osztályban, így beszélgetni kezdtünk. Kérdésemre, hogy honnan jött, valami kis dél-hevesi falut nevezett meg. Miután aztán igazán jó barátságba kerültünk – együtt jártunk ministrálni, majd hittanra Levente atyához – elmesélte, hogy ők kitelepítettek voltak évekig. A politikai helyzet enyhülésével kapták azt a kedvezményt, hogy városba költözhettek. Így jutottak Egerbe. De édesapja csak fizikai munkát kaphatott, figuráns volt a földmérőknél. Hogy mi volt a család „bűne”, nem tudom, de gyakran jártam hozzájuk, s amiket náluk láttam, az arra enged következtetni, hogy a régi Magyarország elit köreibe tartozhattak.

Biciklivel jártam ki hozzájuk a Sötét-villába (ma a Felnémet felé vezető út melletti kemping van itt), ahol egy csodálatos park közepén álló villa-lakásban laktak. Könyvtáruk - ki tudja hogyan menthették meg a kitelepítés viszontagságai között – igazán lázba hozott. Ott láttam először a száz kötetes centenáriumi Jókai-sorozatot, és egy másikat, amit kötetenként kaptam kölcsön: A Nagy Háború történeté-t. Ez az első világháború története rengeteg térképpel és képpel tíz vagy tizenkét kötetben. Az egyik szobában a falon egy festmény díszmagyarba öltözött férfit ábrázolt. Kérdésemre Feri csak annyit mondott:”Valamelyik ősöm.” Édesanyja francia és német regényeket olvasott, a család rokonsága Ausztriában és Észak-Olaszországban élt. Bátyja, Péter akkor járt a bencések pannonhalmi gimnáziumába. Az egész család egy emelkedett szellemiségű másik világ képét mutatta nekem, ami számomra nagyon szimpatikus volt. Meg akartam ismerni és be akartam kerülni abba a másik világba.

Itt írnom kell a vallás szerepéről az ötvenes években. A proletárdiktatúra vörös terrorjának idején, amikor az ÁVH fasiszta módszerekkel bénított meg minden ellenállást, amit az egyén a lelkiismeret és a szellem védelme érdekében tett, a lesajnált értelmiség, a polgári gondolkodású réteg számára egyetlen ellenzéki viselkedés maradt, a vallás gyakorlása. Nem volt tiltva, de nem is volt ajánlatos kérkedni vele. (Apámat többek között azért helyezték B-listára, mert elismerte, hogy istenhívő.) Hogy mi volt az a B-lista? 1948-ban összeírták mindazokat, akiket a Magyar Kommunista Párt (MKP) reakciósnak, osztályidegennek, a régi rendszer hívének, egyszóval nemkívánatosnak tart. Mint később megtudtam, ez a lista több mint 80.000 nevet tartalmazott. Ezeket az embereket eltávolították a közigazgatásból, apám is elvesztette az állását, így került a Park-szállóba terv-statisztikusnak. (Később aztán hasznosították jogászi végzettségét, amikor a vállalat munkaügyi vizsgálataival, pereivel is foglalkozott.) De vissza a valláshoz. A vallás gyakorlásának egyik eleme a templomba-járás. Ez Egerben, ami érseki székhely, nem volt különleges. Nagyon sok ember járt templomba. Érdekes, és azokra az évekre jellemzően mutat, hogy állítólag a rendőrségről is jártak emberek a templomokba, hogy figyeljék, ki jelenik ott meg. Ez elképzelhető, azt azonban biztosan tudom, hogy középiskolás tanáraim közül is láttam ott később egyet-kettőt az ötvenes évek végén. Lehet, hogy bennünket figyeltek. Kisiskolás koromban a ciszterciták templomába jártam ministrálni Rudán Ferivel, Lajos Győző orvos két fiával és másokkal. Akkor már feloszlatták a szerzetes-rendeket, a ciszter-gimnázium helyén állami iskola működött, a szerzetesek pedig munkahelyet kerestek, ki hol tudott. Természetesen papok maradtak, és próbálták folytatni lelki munkájukat hitvallásuknak megfelelően. Mivel az iskolai hitoktatás megszűnt, ezek a papok lakásukon kisebb csoportoknak tartottak hittan oktatást. Ezt tette Hervai Levente is, egykori ciszterci pap-tanár, hajdani cserkész-vezető. Hozzá jártunk Feri barátommal hetente egyszer, igazi konspirációs körülmények között. Hatan-nyolcan voltunk a korosztályunknak megfelelő csoportban, távozáskor néhány perces időközönként egyenként jöttünk el a Nagy János utcai kis lakásból. Szentírás-magyarázat folyt itt, de szóba került nem egy tudományos felfedezés is. Emlékszem itt láttam először egy Angliában frissen megjelent, szép színes albumot arról, hogyan mászta meg Hillary a Mount Everestet. Ami pedig nagyon vonzó és érdekes volt, minden vasárnap biciklikirándulást szervezett Levente atya a Bükkbe. Hárman-négyen minden hét végén összejöttünk, olykor többen is. A felnémeti vámháznál volt a találkozó, és kikerekeztünk a Bükk elejére. A kerékpárokat otthagytuk egy erdészháznál, és felgyalogoltunk a Bükk-fennsíkra, vagy éppen máshová. Megtanultuk a térképolvasást, a tájékozódást, a tűzgyújtást esőben és sok-sok hasznos dolgot. És mindennek a koronája volt a nyári táborozás. Akkoriban még nem voltak úttörőtáborok, a tábori élményeket nem szerezhettük meg az iskolában. Levente atya táborai életre szóló élményt jelentettek hát. Régi cserkészsátorokban aludtunk (a rend feloszlatásakor a cserkészfelszerelést, miként az iskola könyvtárát is szétosztották a rendtagok között), a sátraknak nem volt aljlemeze, szénára terítettük pokrócainkat, és a sátrakat körbe kellett árkolni az eső ellen. Főzni a naponként váltott két ügyeletes főzött (mindenkinek meghatározott mennyiségű krumplit, kenyeret, tejport, malátakávét és száraztésztát, tarhonyát kellett hozni), jártuk a hegyeket, esténként pedig a tábortűz mellett népdalokat és cserkésznótákat énekeltünk. Megtanultuk a sátorverést, volt éjszakai túra, röplabda-verseny, vasárnap pedig az atya a lombokkal, virágokkal díszített kis tábori-oltárnál misét mondott.

Az '56-os forradalom idején egy napsütéses októbervégi vasárnapon összejöttünk, felszabadultan és boldogan tervezgettünk, a cserkészindulót énekeltük. Akkor még úgy nézett ki, hogy győzött a forradalom, bizakodók voltunk. Aztán jöttek az oroszok, és a mi reményeink is Kádár terrorjába fulladtak.

Hat éves voltam, amikor Csörgő bácsinál, a Strand úszómesterénél megtanultam úszni. Ezután apám beíratott az uszodába, s mint nagyon sok gyerek Egerben, az úszóegyesület tagja lettem. Válent Gyuszi volt az edzőm, akit mindenki, még a legkisebb gyerek is tegezett. Minden nap volt edzés, amit a mai Bárány-uszodában tartottak, télen-nyáron folyamatosan. A napi programom nagyon egyszerűen alakult, délelőtt iskola, azután otthon ebéd, háromtól hatig uszoda, majd otthon tanulás, kis olvasás és vacsora, fekvés. Persze az edzés nem három órán át folyt, körülbelül másfél órába telt azt a korosztályomnak megfelelő két-két és félezer métert leúszni.(Négyszáz bemelegítő, mell-gyors-hát mintegy kétszáz-négyszáz méter, saját úszásnemben hat-nyolcszáz, néhányszáz lábtempó krall-deszkával, néha néhány hossz időre úszás, és négyszáz levezető.) Edzés után, nyári időszakban sarokfogóztunk, ha volt hely a medencében labdát kértünk és pólóztunk, vagy a lelátón ültünk és beszélgettünk. Télen pedig a közös fiúöltözőben a jó meleg dobkályha mellett üldögéltünk egy-másfél órát beszélgetve. A kiváló úszóknak, akik már országos szinten is számító eredményeket értek el, külön öltözőjük volt, persze csak nyáron, mert a kabinokban nem volt fűtés. Télen ők is, meg a felnőtt pólócsapat is a közös öltözőbe jött. Micsoda élmény volt hallgatni őket! Nagy versenyekről, pólómeccsekről meséltek, nőkről és kalandokról, külföldi turnékról. Nekünk kis srácoknak mindez nagyon sokat jelentett. Az általános iskola befejezéséig minden nap lejártam az uszodába. ('56-ban, a forradalom idején az iskolában nem volt tanítás, de az uszodában megtartották az edzéseket.)

Amikor aztán befejeztem az általános iskolát, apám (tekintve, hogy csecsemő-korombeli fogadalmuknak megfelelően papnak szántak) egyházi iskolába akart felvetetni. Az egyházi iskolák államosításakor meghagytak néhány régi, nagyhírű gimnáziumot egyházi kezelésben, gondolom a politika kozmetikázása miatt. Ezek a következők voltak: a pannonhalmi bencés, a pesti és kecskeméti piarista, az esztergomi és szentendrei ferences, és Debrecenben egy leánygimnázium. Apám Pannonhalmára akart küldeni (Rudán Feri oda is ment, neki protekciója volt, a bátyja is oda járt), de az érsekségen azt mondták, már betelt a létszám. Így aztán az esztergomi ferencesekhez felvételiztem. És itt kezdődik a középiskolás korom, de ez már egy másik történet.

Viszont ide tartoznak a családi kirándulásaink, nyaralásaink az '50-es évek első feléből. Akkoriban a hétköznapi élet reménytelensége és rondaságai elől nem volt hová menekülni, mint a természetbe, jó messze mindentől és mindenkitől. Hétvégeken tehát felkerekedtünk, az öcsém még olyan kicsi volt, hogy egy közepes méretű ruháskosárban, apám biciklijének csomagtartóján utaztattuk. (Apám találta fel tehát a későbbi mózeskosarat.) Volt amikor csak a Kis-Egedi Szakácsi-szőlőbe mentünk, de leginkább a Tibába – rengeteg gyöngyvirágot lehetett ott szedni májusban – a Várhegyre, vagy a Felsőtárkány körüli hegyekbe. Nyárra pedig valaki a családból mindig szerzett tíz napra, két hétre egy kulcsos-házat valahol a Bükkben. Ezek az erdészet kezelésében lévő munkásházak voltak, ahol erdőmunkások dolgoztak, de nyári szabadságuk idejére, amikor a házak üresen álltak, nagyon olcsón kiadták őket. Így nyaraltunk a Bükk-fennsíkon Iluskúton, Fekete-Sáron, vagy a Tarkő alatti Lambóth-házban többször is. Önellátás volt, azaz mindent vittünk magunkkal, élelmet, mosó- és mosogatószert, a házakban csak fekhelyek és konyha volt edényekkel. Remekül éreztük magunkat, ha az idő kedvezett gombát szedtünk az erdőben, meg erdei gyümölcsöket, málnát, szedret, szamócát. Kis túrákat tettünk a közeli forrásokhoz, barlangokhoz, vagy felmásztunk a hegycsúcsokra. Esténként tábortüzet raktunk, énekeltünk, beszélgettünk. Békés, szép napok voltak.

Különösen emlékezetes a fennsíki Iluskúti nyaralás. Ez '56 nyarán történt, mi két hétig ott embert sem láttunk. Túráztunk az Olasz-kapuhoz és Fekete-Sárra, bejártuk az Őserdőt, heverésztünk a Tarkő szikláin, s csak nagy néha találkoztunk néhány túristával. Az Iluskúti házban évközben zsindely-készítők laktak, a ház mellett rengeteg faforgács volt, meg felkazlazva a kész zsindelylapok. Bár a hely neve Iluskút volt, a forrás nem adott vizet (a Bükk-fennsík amúgy is nagyon szegény forrásokban, a dolinák elnyelik a fennsík vizét, és az a hegyek lábánál fakaszt forrásokat), a vizet ide lajtos-kocsiban hozzák, ezt használtuk mi is. Akkoriban még nem volt táskarádió, újságot sem láttunk két hétig, de nagyon megnyugtató volt így a világ híreitől elzárva élni. Egyik este aztán beállított egy túrista társaság, pestiek voltak. Ők hozták a hírt, hogy Rákosi lemondott (ő volt az MKP főtitkára, az akkori Magyarország „uralkodója”). Óriási jelentőségű hír volt, a felnőttek késő éjszakáig ültek a tűz mellett, latolgatták mi lesz, mi lehet ezután, éledtek a remények, talán hoz valami jót is a jövő.

Gyakran felmentünk nyaranta a Bükk-fennsíkra, amikor ért a málna és a szamóca. Az erdei málna, a szamóca is apróbb, de zamatosabb, mint a kerti. Néhány nap alatt tekintélyes mennyiséget szedtünk, amit aztán anyám befőzött dzsemnek, lekvárnak. Nyár végén pedig gombázó túrákat tettünk, amikor a rókagomba, a tőkealja gomba, vagy a rizike szezonja volt. Ezeket szintén befőzték, vagy savanyúságnak tették el. Az erdő ajándékaival próbálták szüleim enyhíteni a család sanyarú anyagi helyzetét, amellett ezek a kirándulások örömteli kikapcsolódásnak számítottak.

Énmagam nyaraltam még Székelyéknél többször is. Székely Pista bácsi vasutas volt, s a szolgálat időnként más-más helyre szólította, s ilyenkor költözött a család. Először Sátán volt állomásfőnök, majd Putnokon dolgozott. Itt egyik nyáron néhány hetet töltöttem náluk. A fiúkkal, Palival és Csabival szinte az egész napot a fűtőház körüli erdőben töltöttük, csúzlit csináltunk magunknak, és verebekre vadásztunk. A ház nagy udvarán fociztunk meg fejeltünk, ha rossz idő volt, rajzoltunk magunknak rajzlapra kockadobós társasjátékot, és azzal töltöttük az időt. Megtanultam mezítláb járni a tarlón, hallgattuk az öreg váltóőr történeteit a lucernásban dőzsölő vaddisznókról, körtét és almát ettünk idegen kertekben, félve, hogy a csősz megkerget, és fogtunk egy vadnyulat is. Nevelni akartunk, de nem evett a fogságban, és elpusztult.

Otthon nagy segítséget jelentett a háztartásban a Gyenge-család, azaz nagyanyám három darab földje. Mindhárom földdarab olyan egy-egy holdnyi volt csak, de a konyhára a zöldség és gyümölcs túlnyomó része megtermett a szőlő mellett. Nyaranta gyakran kijártam a hozzánk legközelebb eső szőlőbe, a Kocsra. Segítettem nagyanyámnak azzal, hogy amíg ő meg nagyapám a szőlőben dolgozott, én gyümölcsöt szedtem, zöldbabot, vagy krumplit ástam ki, vizet hoztam nekik a közeli forrásból. Nagyon kellemes volt a nyári melegben a hűs, agyagos mélyúton mezítláb ballagni a forrás felé, az útmenti pocsolyákban unkák bámultak rám, s én agyaggalacsinokkal sutyingáztam. (Ez kis agyaggolyók fűzfavesszővel történő hajigálása volt. A hajlékony fűzfavessző végére szúrt agyaggolyót igen messzire lehetett röpíteni.)

Ősszel hajalták a szárazbabot, ami a gangon volt szétterítve száradni. A száraz babhéjat aztán felhordtuk a padlásra, szétterítettük, s arra raktuk a téli almát, körtét. És ősszel voltak a befőzések, leginkább szilvalekvárt főztünk üstben. Mi gyerekek nemigen szerettük ezt, mert nekünk kellett órákon át kavarni a hosszú, L alakú fakanállal a fővő szilvát. Fárasztó volt és unalmas. Állandóan kavarni kellett, nehogy odaégjen az alja. Beesteledett, mire kész lett a lekvár, és fazekakba, nagy csuprokba szedték. Aztán a tetejét duplán lefedték, lekötözték és ment a kamrába. Mi gyerekek pedig kinyalhattuk az üstöt.

A padlás különösen érdekes volt számunkra. Rengeteg limlomjával valóságos kincsesbánya egy gyerek számára. Nekünk gyerekeknek nem is volt szabad felmenni a szín aljáról induló létrán. Kisgyerek korunkban azzal riogattak, hogy ott fenn lakik Pisze János. Valami rettenetes gyerekfaló lénynek festették le előttünk, aki örökre magával viszi az óvatlan, engedetlen gyerekeket. Amint nagyobbak lettünk, s néhány félve tett felfedezés után rájöttünk, hogy mese az egész, már mi riogattuk kisebb társainkat. És a padlás a mi birodalmunk lett. Találtunk itt régi kacatokat, egy bőröndben apám hajdani ólomzárait, egy valódi első világháborús szuronyt, és egy rozsdás lovassági kardot. No, ezeknek aztán csodájára járt az utca gyerekserege. Elhatároztuk, hogy megtisztítjuk a rozsdától mindkettőt. Hamarosan rájöttünk, hogy ez bizony igen nagy munka, s cselhez folyamodtunk. A smirglizés hát amolyan Tom Sawyer-módra történt, azaz, aki fél órán át smirglizett, a tíz percig vívhatott a karddal. Az utca gyerekcsapata két nap alatt megpucolta a kardot és a bajonettet. Mondanom sem kell, hogy az utca csapatában nagy tekintélyt szereztünk ezzel a két fegyverrel. Méltán, hiszen társainknak csak fakardjaik voltak. Én találtam még később egy amolyan fanyelű, lándzsaféle fegyvert is, - ki tudja honnan került oda – arasznyi lándzsaheggyel, alatta félhold alakú hárítótüskével. Remekül lehetett vele célba dobni az udvaron felhalmozott fatuskókba. (Felnőtt fejjel találtam meg egy régi fegyverekről szóló könyvben, hogy ez amolyan tisztségjelző díszfegyver volt, a neve tiszti partizán.)

Gyerekkoromban nem sokféle játékot lehetett kapni a boltokban (egy labda már nagy kincsnek számított), no meg nem is volt pénze a szüleinknek ilyesmire. Hát csináltunk mi játékot magunknak, és kitaláltuk a velük való játszadozást is. Hordóabroncs volt a karikánk, s azzal háztömb körüli karikahajtó versenyt rendeztünk. Meg fejelő-bajnokságot az utca eperfái alatt, és színielőadást Kalauzék udvarán. Bodzapuskát, csúzlit és vízipisztolyt fabrikáltunk, leszedtük a padláson talált régi nagykabátok vastag gombjait, „aláköszörültük”, és emelős kapura gombfociztunk. (Senkinek sem hiányoztak a transzformerek és Barbi-babák.)

Télen más volt a helyzet, dehát akkor ott volt a hó, amivel elég sokat lehet kezdeni, ha van fantáziája az embernek. És lehet olvasni, olvasni, olvasni. És ott van még a disznóölés, mint a tél egyik legnevezetesebb eseménye. Minden télen legalább egy hízót vágtunk, de inkább kettőt, nagyanyámék egyet, és mi is egyet. A disznóölésre már előző este készülődni kellett. Az asszonyok pucolták a töméntelen hagymát és fokhagymát, ami majd a hurkába, kolbászba kell, nagyapám, miután meghozta a pincéből a másnapra szánt bort, nekiállt a baltát, késeket köszörülni. No, ez volt a dolog „nemszeretem” része, merthogy a köszörűt nekünk kellett hajtani. Aki próbált már kézi köszörűvel élezni, az tudja miről beszélek. Mi hajtottuk az alsó harmadával vízbe érő köszörűkövet, nagyapa pedig rányomta a késpengét a kőre, s ezzel szinte lefogta a követ. Órákon át tartott, és nagyon fárasztó volt. Hanem másnap meglett a jutalmunk. Még sötét volt, amikor keltünk, a férfiak pálinkát ittak, az asszonyok forralt bort – mikor nagyobbak voltunk, mi is kaptunk egy kicsit – és megbeszélték, hogyan, merre hozzák ki a hízót az ólból, ki hol álljon, hol fogja, hogy döntik le a lábáról. Amíg bírta, nagyapám szúrta le a disznót, később apám. Volt némi izgalom, a disznó mintha sejtené mi vár rá, megvetette a lábát, visított, azért mindig sikerült baj nélkül az udvarra vonszolni. Itt ledöntötték és leszúrták. A kiömlő vért nagyanyám váltogatott edényekbe fogta fel, kavargatva, hogy minél később alvadjon meg. Amikor az állat kiszenvedett, szusszanás, saccolás, vajon tisztán mennyit nyom? És jöhetett a pörzsölés. Ehhez érteni kellett, hogy a disznónak csak a szőre égjen le, ne repedjen ki a bőre a hőtől. A szalmatüzet ennek megfelelően vasvillával ide-oda helyezték, igazították, a lábujjak közé égő szalmacsutakokat tettek, majd izzó vaspálcával kiégették ott is a szőrt. A körmöket azonmód forrón letekerték. Amikor ez kész volt, vizes-saras törekkel kenték be az állatot, hogy „abálódjon” a bőre. A tűztől kemény bőr megpuhult, és lehetett tisztára pucolni, mosni. Ekkor kaphattunk a füléből egy darabot, én sosem hagytam ki ezt az élvezetet. (Ma is érzem annak a füstös-kesernyés, porcogós húsdarabnak az ízét.) Aztán ráemelték az állatot az előkészített padlásajtóra, igy kezdték mosni, kaparni. Amikor az állat teljesen tiszta volt, jött a hasítás. Szakértelem kellett hozzá, hogy minden megfelelő és célszerű módon történjen. A felvágott disznóból kiemelték a belső részeket, szivet, májat és egyéb nemes szerveket, a beleket különös gonddal, hiszen majd ezekbe töltik a hurkát, kolbászt. Mindig vettek sózott belet is a boltban, ki tudja mennyi és mennyire hasznosítható lesz az állat saját bele. (A legjobb hurkák a disznó saját vastagbeléből lettek.) Amire aztán ketté lett  hasítva az állat, elkészült a reggeli is, frissen sült hagymás vér. Ebből jócskán falatoztunk, a felnőttek megállapították, hogy „időben vagyunk”, azaz nincsenek elkésve semmivel, s folytatták a munkát. Komoly tárgyalás folyt, a háziasszonyt is bevonva, mit akar a gazda, több kolbászt, vagy nagyobb sonkát, egy sonka legyen, vagy kettő, mert a szerint kanyarítják a húst. Nálunk általában a kolbász volt kelendőbb, így elég volt egy sonkát meghagyni, a másiknak húsából is kolbász lett. A kettéhasított disznót aztán bevitték a házba, jött a darabolás, a sonkák kikanyarítása, a zsírnak szánt és füstölni való szalonna-táblák felvágása, a különféle pecsenyehúsok szabdalása. Ezenközben a fejet és a belsőségeket az udvaron egy üstben feltették főni a hurka számára, s ha ez megfőtt, következett a rizs. Bent pedig a kolbásznak való húsok darálása kezdődött. Egy kisebb teknőbe a hurkatölteléket, egy nagyobba a kolbászhúst tették. Ezenközben az udvaron az asszonyok a beleket mosták, kaparták jó alaposan. Ha mindez kész volt, jött a hurka és kolbász töltelékeinek ízesítése, szinte a legfontosabb művelet. Mindenki körülállta a teknőket, és kóstolgatta a töltelékeket. Nagyanyám nagyon jól tudott ízesíteni, nem is emlékszem a miénknél finomabb hurkára, kolbászra. De nem is sajnálta a majorannát, hagymát, borsot a hurkából, s a paprikát, fokhagymát a kolbászból. És persze a sózás, mert nincs elkeserítőbb, ha a kolbász vagy hurka végül sótlan lesz. Amikor a töltés művelete befejeződött, illetve már azzal egy időben kezdték az üstben abálni – azaz főzni – a hurkát. A hurka abálása során egyik másik darab kihasadt – főként, ha keményebbre töltötték – s a töltelék az „abalébe” került. Amikor minden hurka megfőtt, ezt a zsíros levet, melyben bőven volt hurka-töltelék, külön tették, és ez volt az abált lé. (Napokig ettük puha kenyérrel levesként, én különösen szerettem.) Mire megjött az este készen lettek a kolbásztöltéssel is, elkészült a füstre szánt disznósajt is, és készen lett a disznótoros vacsora. Az aranyló húsleves csigatésztával, a levesben főtt orjahús friss reszelt tormával, a sült májas és véres hurka, s végezetül a sült kolbász, mindezek mellé persze krumpli-körítés. Én már a második fogás után szinte jóllaktam, mert nagyon szerettem az orjahúst a csípős tormával. Azért persze vitézül végigettem a vacsorát úgy, hogy a végén majd kipukkadtam. Másnap aztán az üstben olvasztották a zsírnak valót, miután a szalonnát nagyobb darabokra vágták – külön ügyelni kellett, hogy meg ne égjen a zsír – s az elkészült friss, még meleg tepertőből újfent jól belaktunk. Ezenközben összekészítették a kóstolót a rokonok, jó ismerősök számára. Ez egy darab húsból, hurkából és kolbászból állt, no meg egy jó adag abáltléből, amit tejeskannába töltöttek. Mindezt nekünk, gyerekeknek kellett széthordanunk.

Hát ilyen volt a régi disznóölés, gyermekkorom egyik évente ismétlődő, nagy eseménye és élménye.

Rendelés

A Galéria hadművelet c. regényem megrendelhető nálam egyszerű email-el a következő címen: artcopy@freemail.hu

Ára: 500.-Ft/pld + postaköltség. Fizetés átutalással.

Amint az összeg megérkezik számlámra, 2 napon belül levélként postázom.

Ha írni akarsz nekem

Ha üzenetet akarsz küldeni nekem, kérlek írj az

artcopy@freemail.hu címre!