Nicola írásai

Az írás nem szakma, hanem életforma

Kagylók a tengerből

(Családtörténet és emlékek)

Irta: Gyenge István

 

Bevezető

Kedves Olvasóm!

Lassan hatvan éves leszek, és ebben a korban már vissza-visszanéz az ember. Szokás ilyenkor valamiféle összegzést készíteni, nem annyira magunknak, inkább okulásul, tanulságképpen az utánunk jövőknek. Azonkívül szeretném, ha gyermekeim, unokáim megismernék elődeiket, életüket, mindezek között az én életemet is, már amennyire a régi dolgok kideríthetők. Ezt kell írnom, mert mint későbben látható lesz, sok minden elveszett az idő homályában, talán örökre. Hogy tőlem telhetően ellenálljak ennek, leírtam anyai nagyapám, Szakácsi Miklós naplóját, melyben születésétől katonai szolgálatának befejeztéig lejegyezte életét. Sajnálom, hogy nem folytatta ezt tovább.

Családunk történetét jobb híján az emlékezetemben lévő elbeszélések alapján írom, mely sok esetben rádöbbent a hiányosságokra. De hát mindazt, amit leírok többnyire gyermekkoromban hallottam családi beszélgetések alkalmakor, amikor a felnőttek beszélgettek, én csupán néma résztvevő voltam. Felnőtt fejjel bizony a hallottakkal kapcsolatban jó néhány kérdésem lenne, de hát ma már nincs kit megkérdezni. Remélem, azért használható, netán érdekes is lesz mindaz, amit írandó vagyok.

Sok minden kavarog bennem azokról a régi időkről, ezért hát ne haragudj rám, kései rokon, ha írásom olykor áttekinthetetlen, vagy elkalandozó lesz. A család régi tagjait, nagyapáimat, nagyanyáimat ma már nem ismeri senki, pedig számomra még élő, ismert, hús-vér emberek, hallom a szavukat, látom a mozdulataikat, emlékszem tetteikre, előttem állnak. Megpróbálom őket úgy ábrázolni, hogy neked is ismerőseid legyenek.

Célom az, hogy a régiekkel, a régi élettel való megismertetésen túl arra ösztönözzelek, tégy te is hasonlóképpen: gyűjtögesd életed kagylódarabkáit emlékeid tengeréből, hogy legyen mit továbbadnod gyermekeidnek és unokáidnak. Hidd el, van értelme! Az ősök bennünk élnek, általuk lettünk, s ha ismerjük, megértjük őket, jobban megértjük magunkat is.

Olvasd hát, találj benne örömet és szolgáljon tanulságul.

2001. november 27.

 

A Gyenge-család

Apai ágon a család magát tősgyökeres egrinek vallja. Ennek a véleménynek alapja az ősöktől eredő szájhagyomány. Valószínűleg igazuk is van, hiszen magam is megtaláltam Breznay könyvében (Breznay Imre: Eger a XVIII. században. Eger, 1933) apám ceruzás bejegyzésével azt a példaként hozott magisztrátusi határozatot, melyben nemes Gyenge János fiát említik. Ime ez a passzus:

„  Gyenge János kerékgyártó legény, néhai nemes Gy.J. fia 1759. Julius 16-án, fél taxával purgernek bevétetett. (Háza ma Alberty István nyug. tanítóé, Orom u. 7.sz.)

A néhai nemes Gyenge Jánost pedig már az 1715. évi országos összeírás Egerben adózó lakosnak jelöli. (Az összeírás megfelelő oldalának képén a névsorban a 8. bejegyzés szól Joannes Gyengéről.)

(az összeírás oldala, amin a bejegyzés található)

 

(a 8.sorban található Joannes Gyenge neve)

A családi hagyomány ezt a mesterembert, illetve családját tartja ősének, mivel tudomásuk szerint – mesélték – Egerben a miénken kívül nem volt másik Gyenge család. A könyvbéli példa egyébként arról szól, hogyan lehetett valaki fél-taksával városi polgár. A polgárjogért ugyanis többek között fizetni is kellett (ez volt a taksa), de ha valaki már régebben itt lakott, csak éppen nem volt polgárjoga, mint régi egri lakosnak a városi polgár jogainak elnyeréséért csupán feleannyit kellett fizetnie. Azaz ősünk a bejegyzés dátumánál régebbi egri lakos volt, amint ezt az 1715-ös összeírás is tanúsítja.

Az említett purger-bevételről a könyv így ír:

„... kérni kellett a város kötelékébe való bevételt. Akkor úgy mondották „concivilitásba” leendő fölvételt. Mivel pedig a lakosság jókora része német volt, a polgár fogalmára a „Bürger” szónak ezt az alakját használták: „purger”. Aki pedig föl akarta vétetni magát a város kötelékébe, az jelentkezett és igazolta törvényes születését, továbbá azt, hogy kifogástalan erkölcsű és ért valamely foglalkozáshoz, amelyből meg tud élni és nem lesz a közösség, a „communitas” terhére. Ezen fölül - fölvétel esetén - lefizetett bizonyos összeget, a „purger taxát.”

....

A purger taxa a század elején 2 Rh frt...., melyet 1748-tól 24 frt-ra emeltek. S ezen felül a purger-levélért is kellett fizetni másfél Rhenes forintot, vagyis 1 frt 30 kr-t, illetőleg dénárt.

...

Ellenben fél-taxát fizetett minden „egri fi”, vagy „egri születmény”, tehát akinek az apja már porciózó purger volt Egerben.”

Érdekessége a dolognak, hogy a Gyenge János egykori házaként említett Orom utca 7. számú házban, ahol a könyv szerzője szerint – és helyesen - Alberti tanító lakott az 1930-as években, én magam is jártam. A tanító úr akkor még élt, veje, bizonyos Szabó Dénes apám kollégája volt a Pénzügyigazgatóságon, fia pedig elemista osztálytársam. Az öreg tanítónak nagy könyvtárában órákat böngészgettünk, csodálatos könyvekre leltem, melyeket aztán kölcsönkérve otthon élvezettel olvasgattam. Máig emlékszem például a Winettou három kötetére és a Salgari-könyvekre. (Ezek egyikéből készítették sok-sok év után a televízióban híressé vált Sandokan-sorozatot.) Tíz-tizenegy éves lehettem ekkor.

Hogy ősünk hogyan került a Rác-hóstyára, noha a város eme fertálya közel van az előbb említett Orom utcához, arról semmi emlékem nincs. Lehet azonban, hogy dédnagyapám, Gyenge Mihály idejében történt ez, mivel az ő felesége Ohács Rozália (Ohac ?) minden bizonnyal a helybéli rác (szerb) közösség tagja volt. Azaz, ez a dédnagyanyám rác volt. Mindenesetre az én időmben a család már a Vitkovics utcában lakott a Rác-hóstyán. Dédnagyapámról nem sokat tudok, egyik nagynéném mesélt róla a közelmúltban. Szépszál, dolgos embernek ismerte, akinek négy fia volt, kikből egy gyermekkorában meghalt torokgyíkban. A megmaradt három fiú, János (a nagyapám), Lajos és András volt. Dédnagyapámat csak Cifrik-papónak emlegették apám családjában. Gyanítom, hogy ez afféle ragadványnév, csúfnév lehetett. Gyermekkoromban tapasztaltam, hogy nagyon sok férfinak és nőnek volt azon a környéken ragadványneve. Mi gyerekek is ilyen néven ismertük őket. (Akikre emlékszem: Iszunk Berci, Jójárt Mari, Kűdki Böske, s egy dadogós gyerektársunk, Jotjózsika, akinek becsületes neve Gróman Jóska volt)

Egyszer meg is jártam ezzel, mert nagyanyám átküldött a szomszéd utcába Paprika Jancsi bácsihoz, valami üzenetet kellett átadnom. Én pedig bemenvén a házba kerestem Paprika Jancsi bácsit, aki éppen ott volt és hallott engem. Jól leteremtettek, amikor csúfnevén kerestem, mert a valódi neve Tóth János volt, és nem szerette a ragadványnevét hallani.

Apámék öten voltak testvérek, csakhogy nem édestestvérek. Ez is egy számomra érdekes történet eredménye. Nagyapám, Gyenge János fogházőr volt, s mint oly sokan Egerben, szőlősgazda is. (Nagyanyám szerint ritka szép ember volt. Erről bizonyságot szerezhettem, mert láttam egyszer két régi fényképet, az egyiken nagyanyám egri népviseletben, a jellegzetes tokos-kontyos főkötővel, a másikon nagyapám pörge kalapban, csizmásan, amolyan ünnepi viseletben. Daliás kiállású férfi volt.)

Későbben aztán a Postánál kapott állást, de nem Egerben, hanem Pesten, s így apámmal, aki kisgyermek volt akkor, oda költözött a család. Aztán megszületett Marcsa nagynéném és apám, s amikor 1914-ben nagyapámat annak rendje s módja szerint elvitték az orosz frontra, felesége és a két gyermek hazaköltözött Egerbe. Csakhogy mielőtt nagyapám elment, az asszonyt, nagyanyámat és a két gyereket az öccsére Lajosra bízta, meghagyva neki, ha ő nem jönne haza, vegye el az asszonyt, legyen apja a gyerekeknek, gazdája a földnek. Szükség is volt a gondoskodásra, mert mint a hazavetődött kenyerespajtása elmesélte, ottmaradt a galiciai hómezőn. Visszavonulóban egy orosz támadás után, sebesülten nem bírta erővel a marsot. Pajtása utolsó képe róla, amint földbeszúrt szuronyú puskájára támaszkodva néz elvonuló bajtársai után a havas út mentén. Elsiratták és nagyanyámnak hosszú időbe tellett, míg a holttá nyilvánítása megtörtént. Ezután nagyapám akarata szerint az öccs elvette a fiatal özvegyasszonyt, aki további három gyereket szült neki, Rózsit, Erzsikét és Istvánt. (Ez utóbbi kettő iker volt.)

Apai nagyanyám, Krupa Mária szintén egri parasztcsaládból származott. Édesanyja Visontai Teréz ismert kenyérsütő volt, aki a piacon árult, és megrendelésre is sütött kenyeret a módosabb házakhoz. Négy testvére volt - ő volt a legidősebb - János, aki építőmester lett, Józsi bácsi, aki előbb kocsmáros, majd vendéglős lett, Feri bácsi, aki kereskedő volt, és Sándor, aki szintén Egerben lakott. Gyermekkoromban évente vittem nekik is a kóstolót disznóöléskor. Sándor bácsi felesége, Róza néni ilyenkor mindig megkínált valami finom házisüteménnyel. Józsi nagy-nagybátyám emlékeim szerint korán elkerült otthonról, én már csak akkor ismertem, amikor vendéglős volt Kőbányán. Róla legkorábbi emlékem az, hogy leszállunk apámmal a 27-es villamosról a Köztemetőnél, melynek szinte bejárata mellett, a Sírkert utca végén állt a Krupa-vendéglő. Bemegyünk a kis kerthelységen át a vendéglőbe, a pénztárban nagynéném, Marcsa néni ül.

-Józsi bácsi, megjöttek Sándorék!

Erre aztán mindenki körülöttünk kezdett sürögni-forogni. Józsi bácsiról és családjáról még külön fogok mesélni. Most térjünk vissza nagyanyámhoz.

Nagyanyám harmadik testvére, János építőmester volt. Tápiószelén élt, mikor egyszer gyerekkoromban vendégeskedtünk náluk. Úgy emlékszem az egyik szeme rossz volt, ami riasztóvá tette őt egy kisgyerek számára, ezt rendkívüli kedvességével ellensúlyozta. Ma is emlékszem egy csodálatosan hangulatos reggelire az udvari asztalnál, ahol saját méhészetük mézével, házi lekvárral, gyümölccsel, tejjel, kávéval terítettek.

Nagyanyám, ahogy mesélte, családjában ő volt a legidősebb gyermek, s mint ilyen, gondoskodnia kellett a kisebbekről. Míg a szülők a földeken dolgoztak, addig ő főzött, mosott, takarított és együtt tanult a testvéreivel. Nem tudom milyen iskolát végzett, de a gondolkodása eleven, memóriája kitűnő volt. Hosszú verseket mondott nekem, melyeket testvéreinek kellett megtanulnia, s miközben azok hangosan magoltak, ő is megjegyezte. (Egyszer, már felnőtt koromban meglátogattam, s a következőket mondta: - Tudod, fiam, a rádiót még csak-csak megértem a magam módján, de ez a magnetofon, ez sehogy sem megy a fejembe. El tudnád-e valahogy egyszerűen magyarázni nekem?- ) Szinte minden érdekelte, mindent meg akart érteni, tudni, használni. S eközben reggeltől estig dolgozott.

Három darabból álló földjük volt, három különböző részén a város határának. Két szőlő, a harmadik felerészt gyümölcsös. Mind a három olyan egyholdnyi lehetett. Soványka kis vagyon az öt gyerekhez. A legközelebbi a Kocson, olyan jó félórányi járásra, oda sokszor kimentem nagyanyámmal, különösen, ha borsót, cseresznyét kellett szedni. Merthogy a szőlőben mindig volt egy zöldséges parcella, krumpli, zöldségféle, cékla, sütőtök termett benne. A gyümölcsfák és bokrok pedig szépen megfértek a szőlőtőkék között. Volt itt őszi- és sárgabarack, cseresznye, szilva, meggy, dió, körte, málna- és büszkebokrok, minden, amire szükség lehet. (A Sikhegyen lévő föld nagy gyümölcsösében szinte csak alma és körte, meg őszibarack volt. Emlékszem egy évben annyi alma termett, hogy teherautóval szállították haza. Kiürítették a kamrát és oda öntötték be a rengeteg almát. A szoba fele magasságáig ért.) A zöldségféle azután ősszel a pincébe került, a gyümölcsök a padláson a szétterített babhéjra, illetve a barackból, málnából szilvából és hasonlókból lekvárt főztek. Minderről majd még a maga helyén beszélek.

Nagyanyám, mint mondtam, sokat dolgozott. Nagyapám már szürkületkor felkelt és elindult valamelyik szőlőbe. Nagyanyám reggel ment utána és kinn dolgoztak késő délutánig. Ekkor nagyanyám - ha kellett, szedett borsót, babot - és hazafelé jövet, hátán a puttonnyal, a feltűrt kötőjébe szedett borsót menet közben kifejtette. Amikor hazaért, nekiállt vacsorát készíteni. Ez többnyire valami egytálétel volt, sokszor leves. Például galuskás borsóleves, de az olyan sűrű volt, hogy a kanál megállt benne. Máskor tésztát gyúrt krumplis vagy káposztástésztának. (Akkoriban nem voltak még a mai kész száraztészták.) Én meg ott lábatlankodtam körülötte: - Mit főz nagymama? - Krumplistésztát, kisfiam. - Kaphatok belőle? - Hát persze hogy kaphatsz!

Ez azt jelentette, hogy még egy levéllel többet kell gyúrnia, még félórai munka az egész napos szőlőkapálás után. De megtette szó nélkül.

Idősebb korában, mint az életükben nehéz munkát végzők többségének, izületi panaszai voltak. Sokszor kért, hogy masszírozzam meg a derekát, hátát. Én persze - türelmetlen gyerek - mentem volna játszani, nyafogtam, hogy miért nem Palit kéri meg. („Nem nyafognék, de most már késő..”) Fontos elmondanom róla, hogy ő volt a család motorja. Erős akaratú asszony, ő irányította a gazdaságot, ő intézett szinte mindent. Kitűzte a szüretek időpontját, tárgyalt a fuvarosokkal, eladta a termést, piacra járt, hivatalokba, ha kellett. Nagyapám, mint egy béres, tőle kapta az utasításokat. Erről is van egy érdekes történetem.

Egy tavaszi napon nagyanyám mérgesen pörölt élete párjával, hogy tudniillik mikor fogja már felásni az udvari virágágyakat, hiszen itt a tavasz, ültetni kellene. (Az udvar egyik oldalán minden nyáron - a járda mellett, a két keleti tuja körül - szép virágágyak voltak.) No, nagyapa annak rendje-módja szerint, engedve a kifogást nem ismerő felszólításnak, nekiállt ásni, amint nagyanyám elment a piacra. Hazajőve aztán meglepetésének hangos kiabálással adott nyomatékot, látva, hogy élete párja az egész udvart felásta: - Lajos! Mi az Isten csudáját csináltál? Felástad az egész udvart! Mit vetek majd bele?- Nagyapám elégedetten támaszkodott rá az ásó nyelére: -Majd vetel bele bikfencet!

Örökös zsörtölődés volt a két öreg élete, egyik sem bírta a másik akaratosságát, csakhogy nagyanyám célratörően volt akaratos, hogy úgy ne mondjam, értelmesen. Nagyapa meg csak úgy a vita kedvéért, amolyan l’art pour l’art módon. Hát ennyit az apai nagyszüleimről.

Apám testvéreit, a nagynénéimet és nagybátyáimat igen jól ismertem, többükkel szinte együtt laktunk. Marcsa nagynéném, még fiatal lány korában elkerült Pestre, Józsi bácsi kőbányai vendéglőjébe, pénztárosnak. Ez még a háború előtt történt, majd az államosítás után különböző vendéglátó helyeken, cukrászdákban, presszókban dolgozott. A Korvin-mozi mögött lakott sokáig, én is többször meglátogattam, amikor Pesten dolgoztam. Akkoriban a lakásától két percre, az Üllői út másik oldalán, a Két Medve söröző vezetője volt. Karácsonyra majd minden évben hazajött Egerbe, különleges cukorkákat és töltött nápolyikat hozott, ma is emlékszem egy barackmag nevű, számunkra csodálatosnak tűnő édességre. Ilyenkor esténként a felnőttek körülülték az asztalt, beszélgettek, aztán römiztek órákon át. Marcsa néni pedig játék közben - csak úgy magának - énekelgetett. Ma is hallom csodaszép alt hangját: „Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk...”. Karády és Marlene Dietrich voltak a kedvencei, no meg Edith Piaf. Soha nem ment férjhez.

Rózsi nagynénémet egy Székely Pista nevű vasutas vette feleségül. A régi világban irigyelt ember volt a vasutas nyugdíjas állása miatt. Az én gyerekkoromban előbb Sátán, majd Putnokon, végül Szilvásváradon volt állomásfőnök. A beosztáshoz szolgálati lakás is járt, az állomáson, vagy környékén. Három unokatestvérem, Pali, Csabi és Mari ily módon iskoláit elég sok helyen járta, dehát ez őket igazán nem zavarta. Mindig csodáltam, hogy szinte a füttyéről felismerték a vonatokat. Apjuk, Pista bácsi víg kedélyű ember volt, nekem mindig tetszett, ahogy a dolgokat bölcs megértéssel kezelte. Ez azonban nem gátolta abban, hogy néha indokolatlanul is szigorú, hogy úgy ne mondjam, zsarnoki legyen. Vitában túlontúl biztos volt az igazában, s ez több mint gyanús. Nyugdíjas korukra Egerbe költöztek, apámékkal össze-összejártak, együtt mentek nyaralni, egyszóval jobban megvoltak egymással, mint fiatalon.

Bözsike, a harmadik lánytestvér a háború közbejötte miatt elég körülményesen, de végül is elvégezte az egri érseki Felsőkereskedelmi Iskolát. Ezután különböző cégeknél dolgozott kereskedelmi adminisztrációban. Kedves, szép lány volt, akinek aztán hamar be is kötötték a fejét. Kerékgyártó Béla bátyám vette el, aki szintén a kereskedelemben volt otthonos, utóbb mint főkönyvelő ment nyugdíjba. Három leányuk született, Erzsi, Kati és Márti. Velük sokáig együtt laktunk a Vitkovics utcai Gyenge-házban. El lehet képzelni, micsoda felfordulást tudott csinálni a hat gyerek, hát még amikor a három Székely-unoka is megérkezett.

Pityu, a legkisebb testvér asztalos inas lett, és fel is szabadult, miután egy vizsgamunkát, egy szép politúrozott, intarziás fedelű díszdobozt készített. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert tanúja voltam a készítés izgalmának. Később Pityu bátyám asztalosként több helyen dolgozott, végül a Dohánygyárban, ahol is megtalálta élete párját Rózsikát. Egy fiuk született, Kispityu, aki felnőve címfestő lett. (Voltak művészi ambíciói, festegetett, de valahogy nem tudott kibontakozni.)

 

És most eljutottunk apámhoz. A legidősebb testvér volt ötük közül, s nagyanyám - lám, megint az ő előrelátása - elhatározta, ezt a fiát taníttatni fogja. Az egyszerű parasztember vagy iparos számára a hivatalok kívánalmai, a különféle kacifántos megfogalmazások nehezen, vagy egyáltalán nem érthetőek. Határidők, kamatok, jogi formulák között eligazodni nehezen tudott.

Hát legyen a gyerekből jogász, és segítse tudásával a családot. Először persze kijárta apám az elemit, majd az egri Főreáliskola osztályait, ahová nagyanyám saját bevallása szerint kétszer tette be a lábát. De a gyerek azért elvégezte az iskolát. Ezután joghallgatóként a debreceni egyetemre iratkozott be. Az egyetem persze rengeteg pénzbe került, ennyi nem jutott a taníttatásra a többi gyerek mellett. És ekkor segített nagyanyám jó testvére, Józsi bácsi, a vendéglős. Apám elbeszélése alapján tudom, hogy jelentős anyagi segítséget kapott Józsi bácsitól, amit úgy próbált viszonozni - hiszen visszafizetni nem tudta - hogy nyaranta Kőbánya-i vendéglőjében dolgozott a támogatás fejében. Amolyan mindenes volt, reggel fogadta a pékinast, aki az aznapi friss kiflit-zsömlét hozta.

-Mindig megállítottam az inast, amikor leszámolta előttem a zsömlét, mert nagyon gyorsan rakodott: öt, tíz, tizenöt, húsz... Egy napon aztán az inas visszaszólt:

-Sanyi úr! Hiába raknám lassabban. Nézze, nem is tudom máshogy megfogni. Egyik kezembe három, a másikba kettő. Öt, tíz, tizenöt, húsz...

A napjait az étteremben töltötte, amely mellett kuglipálya is volt, a törzsközönség ott múlatta az időt. Józsi bácsiról és családjáról még a következőket kell elmondanom.

Különleges, finom ember volt Józsi bácsi. Kissé kövérkés, halkszavú, rendkívül ember- és gyerekszerető. Nem emlékszem, hogy valaha is hangos szót hallottam volna tőle. Az életemet részben talán neki köszönhetem, de ez még egy későbbi történet. Ha jól emlékszem, egy budai sváb vendéglős-famíliába nősült be, ez volt a Néder-család (talán Näder vagy Naeder?). Irmuska néni, a felesége, igényességével, finom modorával, beleérző képességével a legjobb értelemben vett polgári gondolkodást, életvitelt, mentalitást testesítette meg. Három gyermekük volt, Erzsike, Jóska és Mucuska, utóbbi az én keresztanyám. Mint megtudtam, Józsi bácsi kezdetben kocsmáros volt, majd - törekvő típus lévén - nem kevés munka, izgalom után egy árverésen sikerült megszereznie egy vendéglőt Kőbányán, a Sírkert utcában. Ez lett a Krupa-vendéglő. (Egy alkalommal a ‘60-as évek végén arra jártam s láttam, hogy a vendéglő még áll, a nevében csupán egy betű változott, most Kupa-vendéglő.)

Erzsike, a legkisebb gyermekük 14 éves korában halt meg gyógyíthatatlan vese-betegségben. Jóska - a család számára csak Dodó - szintén a vendéglátó iparban dolgozott, majd egyszer csak rájött, hogy ő tud festeni. Ettől kezdve képeinek élt. Én ugyan egyet sem láttam, rémlik, valaki mondta, hogy talán nonfiguratív festő. De mint hallottam sikere volt. Mucuska, a legidősebb egy egri vegyészmérnökhöz ment feleségül, Dobrányi Gézához, aki idővel a Filmlaboratórium igazgatója lett, ő teremtette meg a magyar színes filmgyártást. Második férje Thoma József építész volt, nevéhez fűződik a csúszózsaluzás technológiájának feltalálása, amit egy svéd mérnökkel közösen világszabadalomként jegyeztettek. Ebből eredően ők voltak a családban a „gazdagok”. Keresztanyám, Mucuska elegáns és szép asszony volt, a velem való kapcsolatában mindig érezni lehetett az igényességet. Amikor Pesten dolgoztam, ő hívta fel a figyelmemet a Francia Intézetre, mindig szólt, ha valahol érdekes tárlat, hangverseny volt. Hálásan emlékszem reá. De most térjünk vissza apámhoz.

Egyetemistaként, majd fiatal jogászként az egri fiatalság körében ő is megtalálta a társaságát. Mesélt egy rendszeres társas összejövetelről, a Szakácsi-borházban jöttek össze kártya-partikra. Leendő nagyapám borháza a Szalában volt, a pince mellett egy takaros, berendezett szobácskával, ahol szalonna, kolbász és fröccs mellett vigadott az aranyifjúság. Annak rendje s módja szerint mindig más és más hozta a bort (nem a tulajdonos borát itták) és a fröccshöz való szódavizet. Volt közöttük egy szegényebb fiú, neki - ha rá került a sor - megengedték, hogy szóda helyett bort hozzon. A bor ugyanis olcsóbb volt, mint a szódavíz.

Minden farsangkor bálok voltak a városban, ezek jó alkalmat szolgáltattak az ismerkedésre. Működött korcsolyapálya, volt strand és uszoda, Kaszinó, Emericana, Ipartestület és ki tudja hányféle szervezet, melyek mind időről időre rendezvényeket tartottak. Apám egy jogásztársával, Okos Ernővel egy családba kezdett udvarolni, ez volt a Szakácsi-család.

 

A Szakácsiak

A Szakácsiak nem egri származásúak. Anyai nagyapám, Szakácsi Miklós asztalosmester Abádszalókon született, mint azt naplójában lehet olvasni. Felesége, Körmendi Mária a Dunántúlról került ide, összeismerkedésük egy egri bálon történt. (Hogy hogyan került egy egri farsangi bálba egy nyugati határszélen lakó kisleány, azt homály fedi. Azonban, mint látszik, a sors keze játszhatott közre.) Miklós nagyapa hát megházasodott, kis házat vett Egerben a Tűzoltó-tér felett, a Fő utca (Széchenyi utca) 60-as szám alatt. Amikor aztán jöttek a gyerekek, a házat is nagyobbították az alagsori műhely felett, és kocsiszín is épült. Végül még üzletet is nyitottak. Merthogy az okos asztalosmester a világ leggazdaságosabb foglalkozását űzte: koporsókat készített. Gondolván, hogy ő már csak meg fog élni, merthogy minden embernek két dologra okvetlenül szüksége van életében: bábára és koporsóra. Ment is az üzlet, nagyapám hat gyereket nevelt fel, a három lányt az Angolkisasszonyokhoz járatta iskolába, kistaffírozta és férjhez adta, a három fiú közül kettőt egyetemre járatott, a harmadik, a legkisebb örökölte a szakmát és a boltot. Polgári gondolkodású volt ez az iparosember, a gyerekeknek koruknak megfelelően folyóiratot fizetett elő, egyet-egyet mind a hatnak. (Milyen öröm volt kisgyermek koromban az évfolyamonként bekötött Zászlónk, Magyar Cserkész, Új Idők köteteit olvasgatni. Ezeken nőttem fel.)

Felnőtt fejjel ministrálni járt az egyik templomba, egyébként is nagyon vallásos volt az egész család. De hát ez nem volt ritkaság az akkori Egerben. Hogy mennyire szerette a családját, arra legyen példa anyám egyik elbeszélése. Nagyapa nyár derekán kiment a piacra, végigjárta a dinnyések sorát, majd szólt az egyik árusnak – a görögdinnyét szekerekről árulták – hogy ballagjon szépen utána. És hazaállított egy szekér görögdinnyével, amit aztán szépen leraktak a pincébe. Néhány hétig biztos elég volt a családnak. (Próbálnánk mi most akár egy félszekér görögdinnyét megvenni egyszerre!) Anyám, a legkisebb gyerek, elég vékonyka volt, rossz étvágyú, az orvos azt tanácsolta, hogy adjanak neki sok déligyümölcsöt. Nagyapa vett egy láda narancsot, amit szintén a pincébe tároltak, s abból csak Elluskának lehetett enni. (Persze a fiúk megdézsmálták titokban a tiltott gyümölcsöt.)

A Fő utcai ház persze mégiscsak kicsi volt ekkora családnak, a rajcsúrozó gyerekek nagyobb teret kívántak, ezért nagyapám vett egy darab szőlőt a Kisegeden takaros kunyhóval együtt. Nem szükségből tette, hanem hogy legyen egy hely, ahol a gyerekek, a család élvezhesse a nyugalmat, a szabadban hancúrozhasson, játszhasson barátaival együtt. Aztán később, hogy a bort legyen hová tenni, egy pincét is vett borházzal a Szalában. Minden ősszel csodálatosan hangulatos szüreteket rendeztek ebben a szőlőben, ahol nekünk gyerekeknek külön feladatunk volt: összegyűjteni az itt-ott található csemegeszőlő tőkék termését. Ezt vitték haza a szüretelők, mi magunk is.

De, hogy visszatérjek a családra, a hat Szakácsi-gyerek születési sorrendben: Béla, Gyuszi, Jancsi, Manci, Rózsi, Ella. Szakácsi nagyapám – gondolom az akkori kornak megfelelően – jól gondolkodott, a két legidősebb fiút egyetemre járatta, a legkisebb fiú örökölte a szakmát. Így Béla nagybátyám elektromérnök lett, a háborúig a bánhidai erőműben dolgozott. (Mesélt egy érdekes háború utáni történetet, ami ékesen bizonyítja, hogyan bántak az országgal a szovjet „felszabadítók”. Háborús jóvátétel gyanánt a bánhidai erőművet is le akarták szereltetni és Oroszországba szállítani szovjet barátaink. A magyar vezetőség ajánlotta, hogy vállalja egy ugyanolyan svájci gyártmányú erőmű beszerzését és felépítését Oroszországban. Nem, válaszolták, nekik ez az itt működő erőmű kell. Azaz, a jóvátételen túl a magyar gazdaság működésének akadályozása is cél volt. Hát ilyenek voltak ezek a „testvérek”.) Béla bácsi felesége, Kicsti néni – valódi nevét nemrég tudtam meg húgomtól, kinek keresztanyja volt: Zalka Alojziának hívták – soproni poncichter, azaz németajkú családból származott. Rokonokkal a nyugati végeken és Ausztriában. Aranyos, kedves asszony volt, beszédébe olykor német szavakat kevert, és különös hanglejtéssel, de tökéletesen beszélt magyarul. Két gyermekük született, mindkettő idősebb nálam, Mária, akit csak Pötyinek hívott mindenki, és Éva. Pötyi '56-ban Ausztriába disszidált (így nevezték a szocialista érában az országból külföldre települő, tulajdonképpen menekülő magyarokat), Innsbruckban elvégezte az egyetemet, és férjhez ment egy magyar évfolyamtársához. Azután Nürnbergbe költöztek, és a Siemens-cégnél dolgoztak, mint közgazdászok. Sok-sok év után, amikor már haza mert jönni, meglátogatott, és egy kellemes délelőttöt töltöttünk el együtt Egerben. A gyerekkori emlékeit kereste, volt, amit meg is talált. (Béla bácsiék és a mi családunk kapcsolatáról majd gyermekkorom regélése során még beszélek.)

Gyuszi nagybátyám, a második legidősebb Szakácsi-fiú volt. Anyám elbeszélése szerint aranyos, bohém alkat, minden társaságban szerették. Bizonyára így volt, mert a kisegedi Szakácsi-szőlőben megejtett évenkénti szüretek alkalmával magam is tapasztalhattam ennek a bohémségnek az évek során lecsendesedett változatát. Az említett szüretek előnapján érkezett meg Gyuszi bácsi Pestről – ahol egy vállalat főkönyvelője volt – és estére kelve a férfiak, Jani és Ernő nagybátyám, Gyuszi bácsi és apám, elballagtak a Verőszalában lévő borházba, hogy némi harapnivalóval feltarisznyázva, óborral locsolgatva azt, megbeszéljék a világ dolgait, s a holnapi szüret menetét. A szüretet majd a maga helyén írom le, mellékletként pedig olvashatjátok Gyuszi bácsi elbeszélő verselését a kisegedi szüretről.

A harmadik Szakácsi-fiú, János, a felnőtteknek csak Jani, nekünk gyerekeknek – ki tudja miért – Báttya. Egy régi fényképre emlékszem, széparcú fiú volt, csak kicsit ügyefogyott lehetett, gyámoltalanságát már gyermekkorában kihasználták életrevalóbb testvérei, később gondolom mások is. Ő örökölte az apja asztalosműhelyét, a mesterséget, a boltot, a borházas pincét, mindent. Volt is ebből némi zúgolódás a testvérek között nagymama halála után. Csakhogy a jó öreg tudta, hogy minden gyerekének családja, megélhetése van, egyedül Báttya az, aki úgy áll, mint az ujjam, ráadásul gyámoltalan is. De sokszor jött fel hozzánk a Vitkovics utcába síránkozva, bizonyára érezve saját tehetetlenségét is:

–Nézd már, Sanyi, megint küldtek valamit az adóhivataltól...

Apám megnézte a levelet és ráförmedt.

–Dehát ezt három hete kaptad! Holnap lejár a fellebbezési határidő!

–Hiszen azért hoztam...még megcsinálhatnád...

És apám dérrel-durral nekiállt, amolyan „a csillagát neki, Jani!” meg „A büdös fene megeszi!” méltatlankodások közepette, hogy elkészítse a fellebbezést. Báttya pedig, mint egy megszeppent gyerek ült mellette az asztalnál.

Báttya egyébként nagy túrista volt – legalább társaságra talált – végigjárta az Országos Kéktúra útvonalat, és egészségügyi okokkal indokolva fiatal korától kezdve rengeteg vöröshagymát evett. Anyám néha mondta is neki, „ha hozzánk jössz, legalább előtte ne egyél hagymát!” Öreg korára szegény Báttya húzni kezdte az egyik lábát, erősen sántított. Arra még emlékszem, hogy nagyon szerette volna, ha az egri barátok templomának kriptájába (Ferences templom) temetik. Erre volt is valami jogalapja, s ez is egy érdekes történet. Szakácsi nagyapa ugyanis egy alkalommal a ferences templom főhajóbeli padsorait helyreállította, felújította, amit kellett újjal pótolt. Elég nagy munka volt. A rendfőnöktől nem kért fizetséget a munkájáért, az anyagért, hanem egy sírhelyet a kriptában a maga részére. Ahogy a család mesélte, erre az egyezség meg is köttetett, persze csak szóban. Hanem nagyapát végül a Kisasszony-temetőbe temették, merthogy a rendfőnök, amikor az ígéretét be kellett volna váltania, már nem akart emlékezni. Valószínűleg Báttya ezt az adósságot próbálta ötven év múltán behajtani az egri ferenceseken.

A legidősebb Szakácsi-lány volt Manci néni. Mint húgai, ő is az egri Angolkisasszonyok Intézetébe járt, majd férjhez ment Révász Berci postatiszthez. Szép, igen nagy házuk volt a Szvorényi utcában, emlékezetem szerint vagy négy lakással, amikben bérlők laktak. Ezt a házat persze háború után elvették tőlük (ezt az akkori kommunista kormányzat államosításnak nevezte), s azontúl örülhettek, hogy nem kell lakbért fizetniük a saját házukban. Hat gyermekük született: Ilike, Magdi, Sári, Róbert, akit mindenki csak Öcsinek nevezett, majd Tibi és Pisti. Ilit az idők során férje Laci elvitte Tokajba, ott élt a család. Keveset tudok róluk, annyit csupán, hogy egy fiuk az egri papneveldébe járt, és valahol Szihalmon, vagy környékén lett plébános. Én csupán anyám temetésén találkoztam vele, ahol is, mint ilyenkor szokás, sajnálkoztunk, hogy csupán ilyen alkalmakkor találkozunk, s ő felajánlotta egy családi, unokatestvér-találkozó megrendezését parókiáján. Magdi és Sári Pestre került, látókörömön kívül, róluk szinte semmit sem tudok. A három fiú mindegyike Egerben maradt, Öcsi pénzügyőr lett, idővel az egri pénzügyőr szakasz parancsnoka nyugdíjazásáig. Tibi focista volt Eger futballcsapatában, '56-ban nemzetőr lett, ami miatt a későbbi Kádár-rendszerben bizony sok kellemetlensége volt. De focizott tovább, s amikor a futballcsapat fenntartója a Rendőrség volt (azt hiszem, ekkor nevezték a csapatot Egri Dózsának), a rendőrség kötelékében dolgozott irodai munkán. Pistivel egykorúak voltunk, és a gimnázium utolsó két évét egy iskolában, egy osztályban végeztük, ahogy erről későbben még írok. Ő először anyámnál vett klasszikus zongoraleckéket, de anyám észrevette, hogy máshoz van elementáris érzéke. Elküldte egy Urbán Guszti nevű dzsessz-tanárhoz, akinél remekül megtanult szórakoztató zenét játszani, bár anyám lesajnáló véleménye szerint ez a „klimpírozás”, amolyan nem tartalmas, nem művészi zene. Révász Pisti azonban jól megélt belőle, mert egész életében az egri éjszakai élet bárzongoristája volt, az egész város ismerte.

A második Szakácsi-lány volt Rózsi, akiről régi báli fényképeket láttam, merthogy anyámmal együtt jártak az egri farsangi bálokra. Itt ismerkedett össze későbbi férjével, Okos Ernővel, aki többek között apámmal együtt fiatal jogász volt akkoriban. Az udvarlásból házasság lett, a házasságból pedig hat gyerek: Gabi, Éva, Márta, Ernő, a családban csak Öcsi (s mivel így a nagycsaládban már két Öcsi lett, megkülönböztetésként, ha emlegettük, mindig a vezetéknevét is mondani kellett a félreértéseket elkerülendő. A két Öcsi tehát Révász Öcsi, és Okos Öcsi volt. Valódi keresztnevüket szinte soha nem használtuk.), s a maradék két Okos-gyerek: Peti és Gyuri. Gabi, akit csak Ellikének hívtunk, anyám keresztlánya volt. Ő volt a legcsendesebb a három lány közül, amolyan igazi anya-típus. Néha eljött hozzánk, olykor több napra is, a dolgait szigorú rendben tartotta, s naphosszat játszott velem. Felnőtt és férjhez ment Szilvási Lalihoz, aki később az Egri Tanárképző Főiskolán lett tanár. Éva a Szilágyi Gimnáziumban érettségizett, aztán Pestre került, róla sem sokat tudok. Márti, a legkisebb Okos-lány velem egyidős volt, mint Révász Pisti. Ő volt a legelevenebb a lányok közül, talpraesett, élelmes asszony lett belőle. Későbbi férjével, Bisztricki Lacival a Köjál-nál dolgoztak, először a Borsod-megyei Encsen, majd sikerült Egerbe költözniük. Itt Laci idővel a Fogyasztóvédelmi Felügyelőség vezetője lett. Mártival néha még beszélünk telefonon, próbáljuk megszervezni azt az unokatestvér-találkozót. Az Okos-fiúk sorsát – jóval fiatalabbak voltak nálam – nemigen kísértem figyelemmel. Azt azonban tudom, hogy Gyuri egy alkalommal nagy riadalmat okozott a családban, amikor disszidált Olaszországba. (A régi kommunista rendszerben egy ilyen illegális külföldre távozás esetén a család súlyos következmények elé nézett.) Ernő bácsi, az apja kapott engedélyt, hogy kiutazzon hozzá Triesztbe, és rábeszélje a hazatérésre.

És most eljutottunk anyámhoz, aki a legkisebb Szakácsi-lány volt. Mint legfiatalabb, volt része dédelgetésben, de némi irigykedésben is, merthogy a lányok között a legszebb volt. Ahogy kis álszerénységgel mesélte, városszerte ismert szépség. (Ebből adódóan haláláig volt benne némi rátartiság, én azt mondanám, méltán.) Az Angolkisasszonyokhoz járt ő is, nekem nevetve mesélt Máter Tertch-ről és más tanárnőiről.(A német-tanárnő rosszul beszélt magyarul, amolyan svábosan, Lánok! Pecsukni a könf, uty felelni!” Egy kisdiáknak ez persze roppant mulatságos.) Otthon óvták mindentől, édesapja kedvence volt. Amikor nagylány lett, nővérével, Rózsival – és persze a mama kíséretében, mert akkoriban fiatal lány báli mulatságba gardedám nélkül nem mehetett - minden farsangkor új ruhában vonultak a bálba, a körülöttük lebzselő aranyifjaktól kísérve. Sok estén mesélt anyám a régi bálokról, mulatságokról, különösen, ha elővette a leány korában készült fényképeket. A rátarti Ludovikás fiúkról (a Ludovika volt az ország  leghíresebb katonai iskolája), a velük rivalizáló jogászokról, orvostanhallgatókról. Hogyan versengtek a fiúk, hogy ki kísérhesse haza őket. (Legtöbbször persze egész csapat ment velük hazáig.) És a korcsolyapálya, ahová a dolog természetéből adódóan már egyedül mehetett. S persze olykor haza is egyedül jött, de mint mesélte, az út a sötét, téli estében teljesen biztonságos volt. Akkoriban ugyanis – s még az én gyerekkoromban is – úgynevezett körzetes rendőrök voltak. Feladatuk volt a körzetükhöz tartozó utcák rendjét, biztonságát fenntartani. Egész szolgálati idejükben a rájuk bízott utcákat járták, kizárva így minden rendbontást. Ahogy anyám mesélte: „A hazafelé útban egyik rendőrtől mentem a másikig. A Tűzoltó téren már ismerős rendőr állt, aki szalutált és megkérdezte: Jól szórakozott, kisasszony?” (Hát ilyen volt az a sokszor lesajnált régi világ.)

Aztán apám és Okos Ernő egyre gyakrabban kezdte hazakísérgetni a két Szakácsi-lányt, Ellát és Rózsit. Addig-addig, míg már jogot nyertek, hogy vasárnap délutánra meghívassák magukat a lányos házhoz. Ezután már a szülők és a széles társaság is elkönyvelte, hogy kapcsolatuk komoly. Amikor már valóban a legkomolyabb szándékok merültek fel, Okos Ernőnek támadt egy ötlete. A lányok tagadhatatlan szépek voltak, de hát háziasak-e? Látogatásukkor, egy óvatlan pillanatban kezével végigsöpört a szekrény tetején, vajon ott is törölgetnek a lányok? Más esetben egy gyufás skatulyát „felejtettek” az egyik ágy alatt. Egy hét múlva megnézték ott van-e még? Egyszóval – ahogy ma mondanák – tesztelték a lányokat, akik, hála neveltetésüknek, kiállták a próbát.

Külön meg kell emlékeznem még Anna néniről, nagyanyám testvérhúgáról. A háború utáni években jött nénjéhez, és ott lakott a Szakácsi-házban haláláig. Segített a háztartásban, a gyerekek nevelésében, és sokat-sokat mesélt. Merthogy volt is neki miről. Fiatal lány korában ugyanis az Eszterházy hercegi család gyermekeinek egyik nevelőnője volt Kismartonban. (A kastély képe megtalálható a mellékletek között.) Bármikor hajlandó volt ottani életéről, a „kis hercegekről” mesélni, mi gyerekek meg feszengtünk, szaladtunk volna játszani, s ha lehetett megszöktünk tőle. Még leginkább én hallgattam elbeszéléseit.

Mint nevelőnő, hetente két napon jutott rá a szolgálat, amikor kora reggeltől estig a hercegi gyermekekkel kellett foglalkoznia. A gyerekek reggelinél találkoztak a szülőkkel, többnyire csak anyjukkal, mert apjuk igen gyakran volt távol, ügyeit intézte. Egész nap a nevelőnők és tanítóik felügyelete alatt voltak, és lefekvés előtt mentek ismét elköszönni a szülőktől. Anna néni az úgynevezett belső cselédséghez tartozott. Ezek számára például külön könyvtárat tartottak fenn, ahol az olvasópultokon kis bonbonnier állt, tele pralinéval. Hogy az olvasás közben nassolgatni lehessen. Amikor aztán '45-ben közeledett a front, a hercegi pár összehívta a cselédséget, mivel egész családjuk nyugatra települt az oroszok elől, és elbúcsúztak tőlük. A belső cselédség minden tagja kapott egy kis személyes emléktárgyat a hercegéktől. Anna néni sokszor mutatta az ő ajándékát, a hercegné saját ollóját, aminek két szárán egy-egy érme volt bedolgozva a hercegi pár arcképével. Nagyon szerette az ottani munkáját, életének valószínűleg legkedvesebb emlékei közé tartoztak azok az évek.

És itt ér véget mondandóm, már ami a Gyenge- és Szakácsi-családot, déd- és nagyszüleimet, gyermekeiket illeti. Ezután már majd magamról beszélek, őket annyiban említve – s ez gyakran előfordul majd – amennyiben velem kerültek kapcsolatba.

 

Rendelés

A Galéria hadművelet c. regényem megrendelhető nálam egyszerű email-el a következő címen: artcopy@freemail.hu

Ára: 500.-Ft/pld + postaköltség. Fizetés átutalással.

Amint az összeg megérkezik számlámra, 2 napon belül levélként postázom.

Ha írni akarsz nekem

Ha üzenetet akarsz küldeni nekem, kérlek írj az

artcopy@freemail.hu címre!