Nicola írásai

Az írás nem szakma, hanem életforma

Háborús történet

Budapest ostromát 1944-45-ben a pesti rokonoknál éltük át. Kétéves sem voltam még, mindazt, amit leírok, anyám elbeszéléséből tudom. Az utcai harcok idején nagybátyám egyik ismerősénél húztuk meg magunkat, a belvárosi EMKE-sarok hatalmas épületében. Illetve nem is annyira a lakásban, hanem az óvóhelyen, lenn a pincében. Ahogy anyám mesélte, az óvóhelyen csak gyerek több mint száz volt.

Ide kívánkozik egy ostrom-történet, ami talán példázza, mennyire kegyetlen és borzalmas volt ez a háború. Amikor a németek már visszavonulóban voltak, egy napon beállított a pincébe tízegynéhány állig felfegyverzett német katona, és ki akarta zavarni az ott tartózkodókat, mert az egyik mellékág utcára nyíló hátsó ablakából tüzelve akarták folytatni a harcot. Fáradtak, piszkosak, mogorvák voltak, ami az ő helyzetükben érthető volt. Anyám szerint SS-ek voltak, ami elképzelhető, mert mint felnőtt fejjel utána néztem, Budapest védelmében valóban részt vettek a Florian Geyer és a Maria Theresia Waffen-SS-hadosztály alakulatai. A németeket végül mégis sikerült jobb belátásra bírni, de feltételként szabták, hogy valaki vezesse el őket a Dunáig, mert Budára akarnak átjutni. Az asszonyok pokrócokból papucsot varrtak nekik, hogy szöges csizmájuk ne kopogjon az aszfalton, és egy fiatal férfi vállalta, hogy elvezeti a csapatot a Dunához. (Nem tudom hogyan akartak átjutni a budai partra, hiszen Pesten házról házra folyt a harc, a hidakat pedig már felrobbantották.) A csapat elvonult, senkit sem láttak viszont többé.

Budapest ostroma aztán véget ért, és anyám, hogy egy kis szabad levegőhöz jussak, kivitt az utcára. Babakocsiban tologatott a Rákóczi úton, amennyire ez a romoktól, törmeléktől lehetséges volt. Egyszer csak megállt mellette egy orosz teherautó, egy katona ugrott ki belőle és magyarázni kezdett. Anyám persze nem értette, bizonyára azt magyarázta, hogy neki is ilyen gyereke van odahaza. Aztán kivett a kocsiból, be az autóba, és elindult. Anyám lélekszakadva futott az autó után, segítségért kiabálva. (Rémülete érthető volt, annál is inkább, mert akkoriban terjedt egy hír, hogy az oroszok gyerekeket szednek össze, és elviszik őket „janicsárnak”.) Az autó mintegy ötven méter után megállt, és a katona visszatett a kocsimba. Csak autókáztatni akart. És kaptam tőle egy darab csokoládét. (Erről egy későbbi olvasmány jut az eszembe. Már iskolás voltam az '50-es években, s az egyik olvasókönyvünkben szereplő történet elmeséli, hogy a felszabadító szovjet katonák kenyeret osztanak az embereknek, és csokoládét a gyerekeknek.) Nos, hát én valóban kaptam csokoládét, bár az a gyanúm, hogy ezt a csokoládét nem Kijevben, vagy Moszkvában készítették. Vagy német hadizsákmány, vagy a Szerencsi Csokoládégyár terméke lehetett.

Amikor azután Budán is véget értek a harcok, anyám elhatározta, hogy ő bizony elindul haza Egerbe. Rávette egyik nagynénémet, hogy menjen vele, mert hát valószínűleg maga is elég merésznek tartotta tervét, hogy egyedül induljon el egy kétéves gyerekkel a háborúból eszmélő országutakon.

Azután el is indultunk, feltarisznyázva, rokonaink, amivel csak lehetett elláttak bennünket, de hát már nekik is alig volt valamijük. Nekem két üveg vízben főtt gríz, minden bepakolva a bárkaszerű nagy babakocsiba. Máig sem értem, és csodálom anyám mesébe illő elszántságát és erejét, hogy ilyesmire mert vállalkozni. Gyalog elindulni száznegyven kilométer távolságra, egyedül, merthogy nagynéném néhány kilométer után visszafordult. Persze mint kiderült mások is mozogtak az utakon, hamarost felvett bennünket egy szekeres, aki viszont csak Gödöllőig ment. Azután egy orosz teherautó állt meg mellettünk, se szó se beszéd felrakták a babakocsit, s csak mikor elindultunk kérdezték meg, hová megyünk. Füzesabony, mondta anyám, ők pedig bólogattak „Abony, Abony.” És elvittek Szolnok-Abonyba.

Két hétig tartott az út, amíg Egerbe értünk, esténként ott szálltunk meg, ahol éppen ránk esteledett. Az első házba, ahová bekopogtunk, adtak szállást és vacsorát, senki sem küldött tovább. Az egyik este egy faluszéli házba, idős paraszt házaspár fogadott be. Az öregember látva a kis gyereket, melegített egy bögre tejet (falun azért volt még élelmiszer, liszt, zsír, krumpli, tej stb.). Én pedig, aki a tejet sem szerettem, remegő kézzel, mohón ittam. Az öregember ült a kemence padkáján és folytak a könnyei: „Szegény kis lélek! Milyen éhes lehet!”

A hosszú út persze a babakocsit is igencsak igénybe vette, s épp egy faluban jártunk, amikor, mint a fáradt szamár, nem volt hajlandó tovább menni. Eltörött a tengelye. „Istenem, segíts! Hát hogy megyünk így tovább?” fohászkodott anyám. Körülnéz, és láss csodát, az utca túloldalán lévő házon tábla: AUTÓSZERELŐ. A babakocsi egy óra múlva menetkész volt. Amikor ezt anyám elmesélte, hozzátette, még soha nem érezte biztosabban, mint abban a pillanatban, hogy van isteni gondviselés.

 

Anna néni

Anna néni anyai nagyanyám húga volt, aki a háború után költözött Egerbe, a fő-utcai Szakácsi házba. (Nagyanyám a nyugati határszélről került ide, amikor férjhez ment asztalosmester nagyapámhoz, de ez egy másik történet.)

Mivel Anna néninek ekkor már sem családja, sem vagyona nem volt, eltartása fejében mindenféle házimunkát végzett. Szükség is volt a munkájára, hiszen a házban hat gyermek élt a négy felnőtt mellett, s igen sokszor még én is megjelentem anyámmal. A főzés, mosás, mosogatás, vasalás, zokni stoppolás, ruhafoltozás végeláthatatlan folyamként hömpölygött át a hétköznapokon, szinte a reménytelenség érzetét keltve. Ezért is történhetett, hogy megfogadták Szontyi Lizit varrónőnek, aki hetente egyszer rendszeresen eljött, és reggeltől délutánig pörgette a varrógépet, a szakadt ruhákat javítva. Valódi nevére nem emlékszem, mi, gyerekek adtuk neki ezt a csúfnevet, mert varrogatás közben gyakran énekelgetett egy együgyű kis dalocskát, hogy „Szontyi Lizi aminő, a többi meg semminő…” Ezen kívül csak egyházi énekeket hallottunk tőle, merthogy röviddel azelőtt még apáca volt.

A ’40-es évek végén, amikor megszüntették az apáca- és szerzetes-rendeket, s a sok utcára került apácának és szerzetesnek egyszerre magának kellett gondoskodnia megélhetéséről, az egri családok úgy-ahogy segíteni próbáltak ezeken a szerencsétleneken. A mi „varrónőnk” ugyan fizetség nélkül végezte munkáját, de a napját fűtött szobában töltötte, és reggelit, ebédet kapott, s még vacsorát is csomagoltak neki. Más napokon aztán más családokhoz járt.

Anna nénit viszont legtöbbször a konyhában lehetett megtalálni, s amikor szabad ideje adódott, maga köré gyűjtött egy-két gyereket, és mesélt nekik. Unokatestvéreim többsége menekült ezektől a beszélgetésektől, mondván, hogy „Már megint a kis hercegekről fogsz mesélni, olyan unalmas…” Merthogy Anna néni a háborúig Kismartonban, az Eszterházy hercegi családnál volt nevelőnő.

Többnyire én maradtam mellette, s hallgattam a történeteit. A mindennapjairól mesélt, az ottani munkájáról, s ezeken az elbeszéléseken keresztül – de erre a felismerésre csak később jöttem rá – bekukucskálhattam egy olyan világba, amiről nem beszélnek az annalesek.

Minden másnap került rá a sor a szolgálatban – ugyanis többen voltak ebben a munkakörben – amikor viszont reggeltől estig a hercegi gyerekek mellett kellett lenniük. Reggel felöltöztették a gyerekeket, aztán vitték a szülőkhöz, köszöntésre és a reggelihez. Azután az egész napot velük töltötték. Részt vettek a tanulási órákon, a házitanítók előadásain, együtt játszottak a parkban, felolvastak a gyerekeknek, és természetesen vigyáztak rájuk. Este ismét megjelentek a szülők előtt kis védenceikkel, ahol beszámoltak a napról, és elköszöntek éjszakára. Ha valamelyik gyerek beteg volt, az éppen soros nevelőnő ott aludt a szobájában, hogy állandó segítségül legyen. Ennyiből állt a szolgálat.

A szabadnapokon – minden másnap – a nevelőnők maguk rendelkeztek az idejükkel, de a kastélyt csak engedéllyel lehetett elhagyni. Minden nevelőnőnek saját szobája volt, ahol hímezgettek, leveleket írtak a családjuknak, vagy olvastak. Olvasni a személyzet külön könyvtárába jártak, ahol a falakat körbeölelve könyvespolcok álltak, a terem közepén pedig olvasó-pultok, melyekben ülve valóban kényelmes lehetett az időtöltés. Minden pulton volt ugyanis egy bonbonniere, megtöltve pralinéval. A személyzet egy tagjának feladatául szolgált ezek rendszeres megtöltése csokoládéval. Gyakran sétáltak a parkban, vagy olvasgattak a kápolna melletti kis vízesés andalító csobogása mellett. Nyugalmas életük volt.

Hogy fizetést kaptak-e, arról nem mesélt Anna néni, bizonyára kaptak, de azt elmesélte nekem, hogy volt rá eset, hogy a herceg házasította ki az egyik nevelőnőt. A herceget egyébként keveset látták, ügyeit intézve legtöbbször távol volt.

Nos, ebben a zárt világban élte fiatal éveit Anna néni. S amikor az ’50-es évek iskolai oktatásának nyomán megkérdeztem, hogy „No, és a zsellérek, a parasztok, akik a herceg földjein éltek…?”, csak fejét ingatta. „Nem tudom, hogyan éltek a zsellérek. Talán az intézők, tiszttartók tudták. Én a kastélyban csak nyugalmat, csendet és békét tapasztaltam. Hangos szó nem esett. A gazdáink mindenkihez jók voltak.”

Aztán jött a háború, melynek vége felé a hercegi család készült elhagyni Kismartont. Becsomagolták a legszükségesebbeket, valahonnan egy teherautó is került, aztán összehívták a belső cselédséget, hogy elbúcsúzzanak tőlük. Mindenki kapott emlékbe egy személyes kis tárgyat. És Anna néni megmutatta nekem a hercegné ollóját, amit ő kapott búcsúzóul: „Tartson meg bennünket jó emlékezetében, Anna!”.

Közepes nagyságú olló volt, két szárán a csukló alatt két kis érme a hercegi pár arcképével. „Hát ennyi maradt belőlük, meg a szívemben a sok-sok emlék” – mondta végül eltűnődve.

 

Bükki nyár ’56-ban

Kisiskolás korom az ötvenes évek első felére esett. Az akkori hétköznapi élet reménytelensége és bárgyúsága elől nem volt máshová menekülni, mint a természetbe, jó messze mindentől és mindenkitől. Hétvégeken remek biciklis-gyalogos kirándulásokat tettünk a szinte karnyújtásnyi távolságban lévő Bükkben. A Tiba-nyereg remek gyöngyvirágozó hely volt májusban, a Várhegy, a Felsőtárkány körötti hegyek, Szarvaskő, vagy a kissé távolabbi Bükk-fennsík mind csodálatosan békés környezetet nyújtott családunknak.

Nyaranta valaki mindig tudott szerezni egy-két hétre egy kulcsos-házat, ahol meglehetősen nomád komforttal rendelkező szálláshelyen nyaralhattunk. Ám nekünk, gyerekeknek pontosan ez az otthonitól eltérő környezet tetszett. (A kulcsos-házak az erdészet kezelésében lévő munkásházak voltak, ahol erdőmunkások dolgoztak, de nyári szabadságuk idejére, amikor a házak üresen álltak, nagyon olcsón kiadták őket. Így nyaraltunk a Bükk-fennsíkon Iluskúton, Fekete-Sáron, vagy a Tarkő alatti Lamboth-házban többször is.) Itt önellátás volt, azaz mindent vittünk magunkkal hátizsákjainkban, élelmet, mosó- és mosogatószert, a házakban csak fekhelyek és konyha volt edényekkel. A tüzeléshez a ház mögött halomban állt a munkások gyűjtötte fa és gally, egyébként pedig ott volt erdő. Ha az idő kedvezett gombát szedtünk az erdőben, meg erdei gyümölcsöket, málnát, szedret, szamócát. (Az erdei málna, a szamóca is apróbb, de zamatosabb, mint a kerti.)

 Kis túrákat tettünk a közeli Őserdőbe, a víznyelőkhöz, barlangokhoz, vagy elsétáltunk a hegycsúcsokra Tarkőre, Háromkőre. Esténként tábortüzet raktunk, szalonnát, meg gombát sütöttünk nyárson, énekeltünk, és beszélgettünk. Igazán békésen, teltek így napjaink. Egyszóval, remekül éreztük magunkat.

Amiről most mesélni akarok, az a különösen emlékezetes Bükk-fennsíki Iluskúti nyaralás. Ez 1956 nyarán történt. A fennsík szélén, a Tarkőhöz és az Őserdőhöz közeli munkásházban évközben zsindely-készítők laktak, amint ez a ház körül található nagyszámú zsindely-töredékből, faforgácsból kiderült. A hely neve megtévesztő, mert Iluskúton ugyan volt forrás, de kiszáradt, vizet nem adott (a Bükk-fennsík amúgy is nagyon szegény forrásokban, a dolinák elnyelik a fennsík vizét, és azok a hegyek lábánál fakasztanak vízfolyásokat). A ház mellett, mire megérkeztünk, egy lajtos-kocsi állt a fák alatt az árnyékban, hordószerű bendőjében vagy két köbméter ivóvízzel. Ezzel kellett gazdálkodnunk, beosztani mosdás, főzés, mosogatáshoz. Emeletes ágyban aludtunk, és este, a vízzel való takarékosságból, nem kellett mosakodni. Hát kívánhat-e jobbat egy gyerek? Iluskúton két hétig embert sem láttunk, azaz hogy egy alkalommal mégis, de ez majd később következik.

Túráztunk az Olasz-kapuhoz és Fekete-Sárra, bejártuk az Őserdő érintetlen vadonát, ahol a fák lábon halnak meg, heverésztünk a Tarkő szikláin, s csak nagy néha találkoztunk útjaink során turistával. Akkoriban még nem volt táskarádió, újságot sem láttunk két hétig, de nagyon megnyugtató volt így a világ híreitől távol élni.

Egyik reggel, amikor az ide felvezető erdei út még a hajnal párájában sejlett, feltűnt néhány ember, akik láthatóan kissé tanácstalanok voltak. Mint mondták, pesti turisták, és a Tarkőre igyekeznek. Nem jártak a Bükknek ezen a részén, és az utat tudakolták. Rövid beszélgetés után megkérdezték, hogy visszaútjukban, netán megalhatnának-e a házban. Hely volt bőven, hát megegyeztek Apámmal az éjszakai szállást illetően.

Az esti szürkületben aztán vissza is érkeztek, és élményeiket mesélték a tűz mellé telepedve. Azután Apám kezdeményezésére sor került a világ, a mi akkori kis magyar világunk híreire. Újdonsült barátaink jelentőségteljes hangsúllyal mesélték, hogy a legnagyobb hír: Rákosi lemondott. (Érezni kellene annak a kornak a hangulatát, érteni szorongásait és félelmeit, hogy felmérhető legyen ennek a hírnek óriási jelentősége és hatása az akkori egyszerű emberre.)

A kultusz bálványa lemondott. Vajon mi történt? Mi történhetett? Mert történnie kellett valaminek, hiszen egy ilyen ember nem mond le önként! És mi lesz ezután?

A felnőttek késő éjszakáig ültek a tűz mellett beszélgetve. Éledtek a remények, mindenki a saját kis mikrokozmoszára képezte le a tényt: az ország eddigi korlátlan hatalmú ura távozik. Talán hoz valami jót is a jövő, az eddigi sanyarú falanszter-élet után?

Magam, gyerekként nem láttam ennek jelentőségét, csak sejtettem, hogy ez után majd nem kell énekelni az iskolai ünnepségeken, hogy

„Hagy’ járjon ő a rózsában bokáig,

Éljen, éljen Rákosi pajtás sokáig!”

Mert a kultusznak meghatározott terminológiája volt. A felnőttek „Rákosi apánk”-at emlegettek, nekünk, iskolásoknak ő „Rákosi pajtás” volt.

Ám láttam a felnőtteken, akik a nagy izgalommal folytatott latolgatások közepette el is felejtették, hogy nekünk már régen feküdnünk kellene, e történésnek nagy jelentősége van.

Azután lejöttünk a hegyről, és elmúlt a nyár. Ősszel jött az iskola, és az októberi forradalom, s én már nagyocska gyermekként megértettem, hogy ezen a nyáron már érett az ősz gyümölcse. A szabadság gyümölcse, melynek élvezetéért annyi derék ember hajlandó volt az életét is feláldozni.

Október végén én is éreztem, mint annyi más, az önfeledt felszabadultságot, az eufórikus fűtöttséget, amit az eddig nem tapasztalt szabadság jelentett.

Ennyi év távolából is köszönöm mindazoknak, akik ezt megélni lehetővé tették.

 

Régi szüret Egerben

Apai és anyai nagyszüleimnek egyaránt volt szőlőjük, így aztán nekünk gyerekeknek minden ősszel kétszer volt részünk a szüret örömeiben. Ez hangulatában, bonyolításában két különböző szüret volt, mégpedig azért, mert a Gyenge-féle szüret a Kocson, vagy a Deméndin – ezen a két dűlőn voltak a szőlők – a szőlőtermelő gazda szinte iparszerű tevékenysége folyt, míg a másik nagyszüleim szőleje, a Szakácsi-szőlő – a Kis-Egeden – ma úgy mondanánk, hobbykertként szerepelt. Nekem a kis-egedi szüretek jobban tetszettek, valahogy ünnepibb jelleget kapott, játékosabb és hangulatosabb volt.

Gyuszi nagybátyám már előző nap megjött Pestről, minden évben ugyanazzal a felajzott várakozással, és a férfiak este kiballagtak a Szalában lévő borházba, hogy némi kvaterkázással egybekötött megbeszélést tartsanak, amolyan haditanácsot. Ebben a borházban volt egy kis szoba is, asztallal, székekkel, még egy dívány is volt benne. Év közben előfordult, hogy a rokon férfiak ott jöttek össze egy-egy iszogatással egybekötött kártyázásra. A szüret előtt azonban feladatot is jelentett ez, mert rendbe kellett tenni a borházat, hogy fogadni tudja a leendő termést. Jani nagybátyám gondoskodott arról, hogy az eszközök, edények, hordók tisztára mosva álljanak glédában. (Gyuszi bátyám meg is verselte ezt a készülődést, meg a szüreteket, kis elbeszélő költeményét máig őrzöm.)

A szüretre aztán eljött a rokonság, persze gyerekestül. Az asszonyok beálltak a sorokba, és vödrökbe szedték a szőlőt. Itt-ott nótázni kezdtek, a férfiak pedig puttonyoztak és ugratták az asszonyokat, egyszóval zengett a szőlőhegy. Kiváltképp akkor volt jó hangulat, ha az idő is kedvezett, és szép őszi napfény öntötte el a Nagy- és Kis-Egedet. A gyerekek, leginkább a fiúk, csömöszölték a nagy félfenekű fakádba öntött termést. (A csömöszölés a szőlőfürtök összetörése egy végén rövid, ujjszerű gallydarabokat hordó vastagabb bottal. A célja pedig az, hogy a szőlőt összezúzva, a kádba minél több férjen az érett fürtökből.) A művelet eredményeként egy idő után a kádban megjelent az összetört szőlő leve, a must. Ekkor megkóstolhattuk az édeskés nedűt. A szőlőt lenyomva bögrével mertük és ittuk a jó édes mustot. (Persze csak módjával, mert a mértéktelent rövidesen rettenetes hasmenés fogta el.) A gazda ilyenkor hozta a fokolót, a cukorfok-mérőt, és egy üveghengerbe merve a lét, várakozással nézte, meddig merül el benne. Aztán közölte, hogy az idei termésből milyen bor várható.

(Ezeken a szüreteken részt vett Kindornai szomszéd is, akinek szőleje határos volt a miénkkel. Ő volt megbízva a Szakácsi-szőlő kezelésével, így az egész évi munkálatokat, kapálást, metszést, kötözést ő végezte. Különös, mogorva ember volt, nagyanyám szerint „infámis” alak, akinek jobban esett, ha tavasszal elkapálhatott egy borozda szélességű csíkot a maga javára a mesgyén. Ám egyszer, talán a lehörpintett poharak hatására, nekünk gyerekeknek mesélni kezdett. Háborús élményeit sorolta, bár azt, hogy melyik háborúról volt szó, elfelejtette megemlíteni. Bizonyára az első világháború lehetett, mint a mondottakból kiderült. „Galíciában jártunk akkor – mesélte – ahol egy nagy csata után bevonultunk az elfoglalt városba. Lovam hátán odaléptettem a főtéren lévő kúthoz, hogy megitassam a rárót. Hát, iszik a lovam egy vederrel, iszik a lovam két vederrel, iszik a lovam három vederrel…” - és rendben elmeséli a münchauseni történetet. Hogy honnan ismerhette a nagyotmondó báró meséit, nem tudom. Azt meg végképp nem, mi vezette arra, hogy saját kalandjaként adja elő mindezt. Talán a tágra nyílt gyermekszemek elégedettséget keltettek benne.

Ezután, ha a jó vincellér került szóba, valaki mindig megjegyezte: iszik a lovam egy vederrel… És nem maradt el a nevetés.)

Időközben egy-két asszony már az ebédet készítette. Ez általában bográcsgulyás volt, amihez néhány pohár tavalyi óbor is járt, persze a felnőtteknek. Kis szusszanás, beszélgetés után mindenki folytatta a munkát, de a délután már ráérősebben telt, attól függően, hogy milyen volt a termés. A délután közepén megjött a fuvaros is, és elvitte a nagy fakádat a szőlővel a borházba, és mi egyéb dolgunk nem lévén, diót böngésztünk a nagy fa alatt a kunyhó mellett.

Gyenge-nagyanyámék szőlőiben is nagyjából így folyt le a szüret, ám amikor már nagyobb voltam, a fuvarossal én is bejöttem a pincébe (a pince a Rác-hóstya alatti Kis-völgyben volt), és segítettem sutulni a szőlőt. (A sutulás a szőlő préselése, ezáltal nyerik a mustot. A présből - melyet kézzel tekernek – kifolyik a must egy faedénybe, s azt időnként, ha megtelt, cserélik, s a mustot hordókba töltik, ahol az majd kiforr.) A szüret itt is családi segítséggel történt, jó alkalom volt ez arra, hogy a rokonok szőlőszedés közben hosszú beszélgetéseket folytassanak, hiszen voltak, akikkel évente csak egyszer, itt találkoztunk. A ritkán látott rokonok elmesélték mi minden történt a családjukban egy év alatt, és meghallgatták a mi történéseinket. A deméndi szőlőben (az Eger melletti Deménd község határában volt ez a szőlő) híresen jó bor termett, a napos, délkeleti enyhe lejtőn. Nagyapám ezt a bort is jó áron eladta, hisz' szinte a szőlők hasznából éltek egész évben. Igaz ebből a borból egy „kistonnányit” (ez volt az 50 literes kishordó neve) megtartott a családnak a karácsonyi és húsvéti ünnepekre. Ő maga a „máslásból” készült, lőrének nevezett alig-bort itta egész évben. Mi is volt az a máslás? A kisutult törkölyt (a szőlő kipréselése után maradt, szinte száraz héj-mag-csutka tömeget) egy kádban felöntötte vízzel. A piros szőlő héjától ez a lé még igen szép színű lett, mivel azonban cukrot már alig tartalmazott, az ebből kiforrt bornak alig volt szeszfoka.

Nagyapám tavasztól a tél elejéig a szőlőkben dolgozott, még alig világosodott, amikor elindult, és sötétedéskor jött haza. Hazafelé jövet a pincét is útba ejtette, és az egész napi munka után megiszogatott egy-egy litert ebből a lőréből.

Nagyszüleim, s már szüleim is eltávoztak az égi szőlőmezőkre, a földek is ki tudja, kihez kerültek, de ezek a gyermekkori szüretek mindmáig megmaradtak emlékeim tarisznyájának mélyén.

Gyertyák lángja mellett

Amikor a fel-feltámadó őszi szél, mint játékos kobold, örvénylőn kavarja a kupacba gyűlt rozsdás leveleket, és a hűvös reggeleken borzongva dugjuk zsebre ökölbe zárt ujjainkat, megérkezik hozzánk az elmélkedés és emlékezés szép ünnepe, a Halottak Napja.

Ahogy hosszú láncot alkotva hátunk mögött sorjáznak az éveink, mindinkább nyilvánvalóvá téve saját elkerülhetetlen sorsunkat, valahogy egyre fontosabbnak tartjuk, hogy foglalkozzunk az előttünk elmenőkkel.

Gyermekkoromban, amikor ez az ünnep számomra a halott falomb földet borító, zizegő szőnyegét, a temetőt átjáró kesernyés füstöt, a remegve imbolygó ezernyi apró gyertyalángot jelentette, nem érintett mélyebben, alig figyeltem rá. Természetesen kijártunk a közelben lévő csendes, lombokkal árnyékolt temetőbe, melynek elmúlásszaga volt. Nem volt riasztó vagy félelmetes, egyszerűen csak létezett, része volt az életünknek. A felnőttek halkan váltottak néhány szót, a távolabbról jött rokonok üdvözölték egymást, és a családról érdeklődtek. Fojtott hangú beszélgetés az elhunytakról, régmúlt történetek, családi históriák merengő, befelé forduló arckifejezéssel. Barátok, szomszédok, rég látott ismerősök léptek el lassan a családi sírok mellett, odabólintva és újabb történeteket keltve megjelenésükkel. Mit tudsz róla? És a felesége? Már tavaly meghalt? S mi gyerekek egyáltalán nem tartottuk furcsának, hogy ezen a napon szinte minden a halálról szólt. Ez a nap valóban a halottaknak szentelt ünnep volt. Nem a halált ünnepeltük, amiről nekünk korunknál fogva csupán valami sejtelmes, meghatározhatatlan fogalmunk volt, hanem családunk elhunyt tagjaira emlékeztünk, melyek közül néhányat személyesen már nem is ismerhettünk. De ismertük helyüket a családban, ismertük a róluk szóló, generációról generációra szálló történeteket, szállóigévé váló mondásaikat, amelyek unos-untalan felröppentek a beszélgetésekben.

Hazaérve azután körülültük az asztalt, és gyertyákat gyújtottunk a család távol lévő halottaiért, akik nem a helyi temetőkben nyugodtak. Elsősorban az apai nagyapámért, akit én csupán képről ismertem, s aki valahol Galíciában nyugodhatott, ha egyáltalán elföldelte valaki. A családi legendárium őrzi a kenyerespajtása által elbeszélt történetet. Az első világháború északi frontján, az orosz offenzíva elől visszavonulóban, sebesült nagyapám nem bírta már a marsot. Nem akarván tovább terhére lenni bajtársainak, kérte, hagyják csak magára. Pajtásának – mint mesélte - utolsó képe róla, ahogy puskáját megfordítja, szuronyát a földbe döfi, és rátámaszkodik. Ottmaradt végleg a galíciai hómezőn. (Talán annyi idős lehettem, mint ő, amikor azon a vidéken jártam turistaként. Néztem az akkor nyárban fürdő dombokat, és elképzeltem, amint az elcsigázott, félig megfagyott katona pillantását az ég felé emeli, s az utolsó sóhaj hagyja el kicserepesedett ajkait. Nyugodj békében, nagyapa – mondtam - s néhány szál vadvirágot tettem a limanowai emléktábla tövébe.)

Az értelmes emberben – kiben előbb, kiben később – felmerül a lét nagy titkainak keresése. Mi végre is vagyunk? Mi értelme van ennek az egésznek, amit életnek neveznek? És persze mindenki szeretné, hogy ne múljon el nyomtalanul, mint egy kósza bárányfelhő. Nyomot kell hát hagynunk magunk után a világban, hogy emlékezzenek ránk. Amint jó emlékű ferences oktatóim tanították: „Fényt hagyni, mint a Messiás...”

Számomra ma már ennek a megőrző-megtartó emlékezésnek ünnepe a halottak napja, amikor fejet hajtunk a sokféle sorsú előd előtt, s mosolyogva bólintunk: Kedveseim, nem múltatok el nyom nélkül, bennünk és az utánunk jövőkben éltek tovább!

 

Régi karácsonyi vacsorák emléke

Karácsony vigíliája, az ünnep előestje, a Szenteste, régente a vallási előírás szerint szigorú böjt volt. Azaz, húsételt nem volt szabad enni a nap folyamán, és jóllakni is csak egyszer lehetett ezen a napon. (Csupán két ilyen alkalom volt az évben, a Húsvét és a Karácsony böjtje.) A felnőttek ezt az egyszeri alkalmat az esti vacsorára tartogatták. Mi gyerekek azért megkaptuk a reggelit és az ebédet is, ami a nagy készülődésre való tekintettel valami egyszerűbb étel volt.

A karácsonyesti vacsorának minden időben igazi ünnepi rangot adott az alkalom, s noha a menü hagyományos volt – azaz évről évre ugyanaz került az asztalra – a hangulat, a teríték, a szobában álló karácsonyfa miatt minden más vacsorától különbözőnek tűnt. Ma már tudom, a lelkünkben eluralkodó karácsony-hangulat miatt éreztük úgy, hogy ez az este mindennel együtt – beleértve a vacsorát is – emelkedettebb, ünnepibb a többinél.

Az asszonyok, nagyanyám és anyám elosztották egymás között a női munkákat. Elmentek a piacra, kiválasztották és megvették a halat. (Egerben gyermekkoromban külön halpiac volt, s nagyanyám – aki nagyon szerette a halat – gyakran vásárolt ott.) Kinéztek két nem túlságosan nagy pontyot. A nagyoknál ugyanis félő volt, hogy nemkívánatosan kövérek, ezért inkább két kisebbet vettek. Hazahozták, megpucolták, szeletekre vágták, besózták és kitették a hidegre. A fejéből, farkából és a belső részből leves készült ebédre, amit egy-két szelet kenyérrel kedvtelve kanalaztunk. (Emlékszem, milyen izgatottan figyeltük a hal bontását, vajon van-e benne ikra vagy haltej, attól függően, hogy milyen nemű volt az állat.)

A hagyományos vacsora pedig a rántott hal volt krumplipürével. Az én időmben már franciasaláta is járult hozzá tartármártással. Gondolom, ez utóbbiakat anyám polgári családból való származása eredményezte ebben a puritán szőlősgazda-családban.

Nagyapám elballagott a pincébe, hogy hazahozzon egy demizsonnyit az ünnepre még tavaly őszön eltett óborból. Otthon eközben készült az ünnepi bejgli, mindig kétféle, mákos és diós. De nem akármilyen ám! A mákosban reszelt citromhéj, a diósban pedig narancs héja. (A karácsonyi vendégjárások alkalmával minden rokonnál bejglivel kínáltak, így hát volt alkalmunk összehasonlításokat tenni. Én úgy találtam, a miénknél jobbat senki nem sütött.)

Azután amikor a vacsora elkészült, vagyis kisült a hal, megsült a bejgli, készen lett a saláta és a tartármártás, akkor jött a Jézuska. Gyertyák, csillagszórók, fenyőillat és áhítat. Énekeltük a Mennyből az angyal-t, a Pásztorok, pásztorok-at, és egymásnak boldog karácsonyt kívántunk. Kiörömködtük magunkat az ajándékok között, azután jöhetett a vacsora. Nagyanyám asztali ima gyanánt összetett kézzel köszönetet mondott az asztal bőségéért, vajha ne lenne a jövőben kevesebbünk ennél. Jókedvűen eszegettünk, közben beszélgettünk is. A felnőttek felemlegették a széles rokonságot, és elégedetten állapították meg, hogy a hal nem is volt olyan zsíros, és bejgli az idén is jól sikerült.

Egy karácsonyi vacsora különösen megmaradt az emlékeimben, az ötvenes évek elejéről. Különlegessége abban állt, hogy azon a karácsonyon nem lehetett halat kapni a piacon. No, de az asszonyokon nem lehet olyan könnyen kifogni. Nagyanyám gondolt egyet, és vett százhúsz pár békacombot. (Heves megye volt a békatenyésztés hazája, a halpiacon szinte mindig lehetett békát kapni. Nem volt ugyan olcsó, de nagyanyám elég gyakran vett néhány párat. Kevés finomabb ételt tudok elképzelni, mint az ő túrós-tejfölös csuszáját tetején ínycsiklandó békapörkölttel.) Nos, azon a karácsonyon rántott békacomb díszelgett az asztalon hal helyett, két nagy pecsenyés tálat púposan megtöltve, s mi kedvünkre eszegethettünk a különleges csemegéből.

Azután a felnőttek készülődni kezdtek az éjféli misére, mi gyerekek pedig ágyba bújtunk. Nekem, mint legnagyobbnak kellett vigyázni a kicsikre. Amikor egyedül maradtunk, még olvasgattam egy kicsit az ajándékként kapott könyvből, míg húgom és öcsém elégedetten szuszogott a paplan alatt.

 

Disznóölés régi teleken

Ilyenkor télidőn, amikor már havat hord a szél, s a gyerekek vidáman csúszkálnak a befagyott tócsák jegén, jön el a gyerekek számára élvezetes esemény, a disznóölés. A karácsonyi ünnepek után ezt vártuk leginkább.

A mi családunkban minden télen legalább egy hízót vágtunk, de inkább kettőt. Nagyanyámék egyet, és mi is egyet. A disznóölésre már előző este készülődni kellett. Az asszonyok pucolták a töméntelen hagymát és fokhagymát, ami majd a hurkába, kolbászba kell, nagyapám pedig, miután meghozta a pincéből a másnapra szánt bort, nekiállt a baltát, késeket köszörülni. No, ez volt a dolog „nemszeretem” része, merthogy a köszörűt nekünk, gyerekeknek kellett hajtani. Aki próbált már kézi köszörűvel élezni, az tudja, miről beszélek. Mi hajtottuk az alsó harmadával vízbe érő köszörűkövet, nagyapa pedig rányomta a késpengét a kőre, s ezzel szinte lefogta a követ. Órákon át tartott, és nagyon fárasztó volt. Hanem másnap meglett a jutalmunk. Még sötét volt, amikor keltünk, a férfiak pálinkát ittak, az asszonyok forralt bort – mikor nagyobbak voltunk, mi is kaptunk egy kicsit – és megbeszélték, hogyan, merre hozzák ki a hízót az ólból, ki hol álljon, hol fogja, hogy döntik le a lábáról. Amíg bírta, nagyapám szúrta le a disznót, később az apám. Volt némi izgalom, mert a disznó mintha sejtené mi vár rá, megvetette a lábát, visított, de azért mindig sikerült baj nélkül az udvarra vonszolni. Itt ledöntötték és leszúrták. A kiömlő vért nagyanyám váltogatott edényekbe fogta fel, kavargatva, hogy minél később alvadjon meg.

Amikor az állat kiszenvedett, szusszanás, saccolás, vajon tisztán mennyit nyom? És jöhetett a pörzsölés. Ehhez érteni kellett ám, hogy a disznónak csak a szőre égjen le, ne repedjen ki a bőre a hőtől. A szalmatüzet ennek megfelelően vasvillával ide-oda helyezték, igazították, a lábujjak közé égő szalmacsutakokat tettek, majd izzó vaspálcával kiégették ott is a szőrt. A körmöket azonmód forrón letekerték. Amikor ezzel készen voltunk, vizes-saras törekkel kenték be az állatot, hogy „abálódjon” a bőre. A tűztől kemény bőr megpuhult, így lehetett tisztára pucolni, mosni. Ekkor kaphattunk a füléből egy darabot, s én sosem hagytam ki ezt az élvezetet. (Ma is érzem annak a füstös-kesernyés, porcogós húsdarabnak az ízét.) Azután ráemelték az állatot az előkészített padlásajtóra, s így kezdték mosni, késfokával kaparni. Amikor az állat teljesen tiszta volt, jött a hasítás. Szakértelem kellett hozzá, hogy minden megfelelő és célszerű módon történjen. A felvágott disznóból kiemelték a belső részeket, szívet, májat és egyéb nemes szerveket, a beleket különös gonddal, hiszen majd ezekbe töltik a hurkát, kolbászt. Mindig vettek sózott belet is a boltban, amit előző nap már beáztattak, ki tudja mennyi és mennyire hasznosítható lesz az állat saját bele. (A legjobb hurkák ugyanis a disznó saját vastagbeléből lettek.) Amire azután ketté lett hasítva az állat, elkészült a reggeli is, frissen sült hagymás vér. Ebből jócskán falatoztunk, a felnőttek megállapították, hogy „időben vagyunk”, azaz nincsenek elkésve semmivel, s folytatták a munkát. Komoly tárgyalás folyt, a háziasszonyt is bevonva, mit akar a gazda? Több kolbászt, vagy nagyobb sonkát, egy sonka legyen, vagy kettő, mert a szerint kanyarítják a húst. Nálunk általában a kolbász volt kelendőbb, így elég volt egy sonkát meghagyni, a másiknak húsából is kolbász lett.

A kettéhasított disznót azután bevitték a házba, jött a darabolás, a sonkák kikanyarítása, a zsírnak szánt és füstölni való szalonna-táblák felvágása, a különféle pecsenyehúsok szabdalása. Ezenközben a fejet és a belsőségeket az udvaron egy üstben feltették főni a hurka számára, s ha ez megfőtt, következett a rizs. Bent a házban pedig a kolbásznak való húsok darálása kezdődött.  Egy kisebb teknőbe a hurkatölteléket, egy nagyobba a kolbászhúst tették. Ezenközben az udvaron az asszonyok a beleket mosták, kaparták óvatosan, de jó alaposan. Ha mindez készen volt, jött a hurka és kolbász töltelékeinek ízesítése, szinte a legfontosabb művelet. Mindenki körülállta a teknőket, és kóstolgatta a töltelékeket. Nagyanyám nagyon jól tudott ízesíteni, nem is emlékszem a miénknél finomabb hurkára, kolbászra. De nem is sajnálta a majorannát, hagymát, borsot a hurkából, s a pirospaprikát, fokhagymát a kolbászból. És persze a sózás, mert nincs elkeserítőbb, ha a kolbász vagy hurka végül sótlan lesz.

(Manapság néha, amikor bevásárolni megyek, az áruház húsos pultjánál nosztalgiától vezérelve veszek egy-két szál hurkát. Otthon megsütöm, miután jól megszórtam majorannával, de az íze sehogyan sem illik a fogam alá. Mindig megfogadom ilyenkor, hogy ez volt az utolsó eset, aztán egy hónap múlva ismét veszek egy párat, hátha ez már jobb lesz.)

Amikor a töltés művelete is befejeződött, illetve már azzal egy időben elkezdték az üstben abálni – azaz főzni – a hurkát. A hurka abálása során egyik másik darab kihasadt – főként, ha keményebbre töltötték – s a töltelék az „abalébe” került. Amikor minden hurka megfőtt, ezt a zsíros levet, melyben jócskán volt hurka-töltelék, külön tették, és ez volt az abált lé. (Napokig ettük puha kenyérrel egytálétel-levesként, én különösen szerettem.) Mire megjött az este készen lettek a kolbásztöltéssel is, elkészült a füstre szánt disznósajt is, és készen lett az asszonynép készítette disznótoros vacsora. Az aranyló húsleves csigatésztával, a levesben főtt orjahús frissen reszelt tormával, az asszonyoknak letompítva erejét egy kis húslevessel, a sült májas és véres hurka, s végezetül a sült kolbász. Mindezek mellé persze tört krumpli-körítés. (Nálunk soha nem volt szokás töltött káposztát is főzni a vacsorához, noha sok helyen ez is velejárója a disznótornak)

A felnőttek evés közben persze gyakorta locsolgatták torkukat nagyapám jó deméndi vörösborával. Én már a második fogás után szinte jóllaktam, mert nagyon szerettem az orjahúst a csípős tormával. Azért persze vitézül végigettem a vacsorát úgy, hogy a végén majd kipukkadtam.

Másnap azután üstben olvasztották a zsírnak valót, miután a szalonnát nagyobb darabokra vágták – külön ügyelni kellett, hogy meg ne égjen a zsír – s az elkészült friss, még meleg tepertőből újfent jól belaktunk. Ezenközben összekészítették a kóstolót a rokonok, jó ismerősök számára. Ez egy darab húsból, hurkából és kolbászból állt, olykor tepertőből, no meg egy jó adag abált léből, amit kannába töltöttek. Mindezt nekünk, gyerekeknek kellett széthordanunk a kiterjedt rokonságnak.

Hát ilyen volt a régi időkben a disznóölés, gyermekkorom egyik évente ismétlődő, emlékezetes, nagy eseménye és élménye. Manapság már fesztiválokat tartanak, böllérversenyt, tájjellegű bemutatókat a városi közönségnek, egy olyan szinte hétköznapinak mondható eseményt bemutatandó, mely valamikor az életünk természetes velejárója volt.

Rendelés

A Galéria hadművelet c. regényem megrendelhető nálam egyszerű email-el a következő címen: artcopy@freemail.hu

Ára: 500.-Ft/pld + postaköltség. Fizetés átutalással.

Amint az összeg megérkezik számlámra, 2 napon belül levélként postázom.

Ha írni akarsz nekem

Ha üzenetet akarsz küldeni nekem, kérlek írj az

artcopy@freemail.hu címre!